Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.
Ülésnapok - 1878-113
113. országos ülés május 1. 1879. 287 akarják elsajátítani a velünk ezredév óta együtt élő, s hiszem, másik ezredéven át együttélésre utalt kisebb nemzetiségek. Pedig, daczára annak, hogy a századokon át folytatott szabadságvédő harczok áldozataikat leginkább a magyarok közül szedek, — még ma is elvitázhatlan nagy többségben vagyunk e hazában, mert létszámunk meghaladja a 8 milliót, a mihez 2 millió németet számíthatunk, kik — csekély kivétellel — átlátják, hogy fennmaradhatásuk megköveteli a magyarral való szoros egyesülést. Ezen 10 milliónyi compaet és művelt elemmel csak 4 millió más nemzetiség áll szemben, mely nyelv- és eredetre nézve eltér, melynek egyes csoportjai egészen ellenkező irányban gravitálnak, s a melyek elmaradottságuknál fogva sem foghatnak a prioritás fölött velünk versenyezni. De a magyar e tekintetben mindig túlszerény volt, soha sem zsákmányolta ki azon előnyöket, melyeket számaránya, politikai állása, műveltségi túlsúlya, történelmi helyzete és páratlan vitézsége nyújtott; mely ez országra a magyar jelleget ezredév dicsőségének pecsétjével nyomta rá. A magyar nem erőszakolta soha másra nemzetiségét, vallását, miként azt tették minden más uralgó fajok, még az angol is, mely 10 millió irlandit és skótot anglizált nem a legszelídebb modorban, vagy a franczia, mely ugyanannyi normant, bretont, olaszt assimilált; a magyar mindig tiszteletben tartotta a vele együtt élők nyelvét, vallását; pedig senki sem tagadhatja, hogy különösen a régibb időkben csak akarnia kellett volna, s ma Magyarország 15 millió lakosa egytől egyik magyar lenne. De nemcsak hogy nem magyarizált, hanem lovagias és simulékony jelleménél fogva ő alkalmazkodott az országában lakókhoz, s oly kevéssé ragaszkodott saját nemzetiségéhez, miszerint Erdélyben egész vidékek magyar népessége oláhosodott-, felvidéken pedig tótosodott el. Sőt e simulékonysága oly túlságokba megy, hogy például Erdélyben a régi megyékben ma sem lehet oly magyart találni, a ki oláhul, felvidéken olyant, ki tótul ne tudna; mig ellenben a szászok, az oláhok Erdélyben ignorálják nyelvünket; még ha tudják is, íüntetésszerüleg nem akarják azt beszélni, kizárják közéletükből, iskoláikból, társadalmi életükből. Hogy ebből aztán mily nagy hátrány származik épen a tüntetőkre nézve, azt nagyon is erezhetnék, mert hány derék, a közös hazának szolgálni képes egyén van, az államnyelv nem tudása miatt a közpályáktól elvonva, szellemi veszteségeknek kitéve, ipar, kereskedelem terén háttérbe szorulva. E tekintetben, t. ház, mi egészen az öngyilkosságig, egészen a gyámoltalauságig elnézők voltunk; elnéztük szótalanul, hogy itt saját | hazánkban az állam nyelve a meg nem tűrt, a kiküszöbölt nyelvek közé soroztassék egész nagy területeken; szó nélkül néztük, hogy közvetlen szomszédunkban rövid három század alatt egy , milliónyi csángó erőszakosan beolvasztassék. Szó nélkül nézzük, hogy azok csekély maradványai is absorbeáltassanak. Eltűrjük, hogy erdélyi magyar lutheránus testvéreink, ágy a közigazgatás, mint vallási kormányzat terén, németül vezettessenek. T. ház! Nincsen a föld terén olyan ország, hol az állam nyelve az iskolákban kötelező tannyelv ne lenne; mi eddig annak teljes kiküszöbölését eltűrtük, s most, a midőn elvégre bátorkodunk azon szerényke kivánattal föllépni, hogy az legalább úgy mellékesen egyik tantárgyként felvétessék: akkor egész forrongás támad, s a mi nemzetiségeink vallásuk, nemzetiségük elnyomásáról, erőszakos magyarosításról panaszkodnak s a trónnál keresnek menedéket. De hát mit mondanának a mi oláh testvéreink, ha mi követnők azon elbánást, a miben szabad és független hazájukban testvéreinkkel a mi nemzetfeleinkkel és más nemzetiségekkel szemben követtek és követnek és szász testvéreink, ha mi a poseni példákat követnők. PélI dául a történelem tanúsítása szerint, Moldovát a j 16-ik század közepéig a magyar nemzetiséghez ( tartozó kunok, besenyők és székelyek lakták, miről azt Cumímiának is nevezték; katholikus hitet valló lakosai a kalocsai érsekséghez tartozó milkoviai püspökség egyházmegyéjébe voltak beosztva. Az oláh népesség csak később vándorolt oda részint Mármarosból, részint Bukovinából. Es a jövevények az őslakókat annyira absorbeálták, hogy az egy milliónyi csángóból ma már alig maradt fenn 30 ezernyi; de ezeket sem tűrik, ezeknek is erőszakos beolvasztása folyamatban van; iskoláikból az anyanyelv tanítása egészen kiküszöbölve s az oláh tannyelvvé felerőszakolva. Csángó testvéreinknél a tanítást felekezeti iskoláikban a többnyire székelyföldről bement kántor-tanítók közvetítek; a tanítás magyarul folyt; de az állam nyelve is a köteles tantárgyak közé fel volt véve. Hanem ezzel a bukaresti kormány nem elégedett meg, s törvénybe iktatta, hogy minden tanító tartozik a kormány közegei előtt vizsgát tenni le a román nyelvből, mit ha kielégítőleg nem teljesít, az állam fel van jogosítva más állami tanítóval helyettesíteni. A csángók kántorai ugyan tökéletesen tudták a nép nyelvét; de nem tudták azon elfrancziásított úgynevezett irodalmi nyelvet, a melyet saját népük sem ért. Ennek aztán az a szomorú eredménye lett, hogy a kántortanítók tanítástól való eltiltásával állami tanítókat küldöttek a csángó községek mindenikébe s ráparancsoltak
