Képviselőházi napló, 1878. V. kötet • 1879. márczius 24–május 6.
Ülésnapok - 1878-111
111. orsstégoi üS Trefort Ágost vallás- és közoktatásügyi minister: Nem áll! Zay Adolf: Én hivatkozom a bizottság tagjaira, hogy a t. minister ur határozottan kijelentette, hogy e törvényjavaslatot még a húsvéti szünetek alatt kell tárgyalni, — az indok iránt úgy fejezte ki magát — „nehogy az izgatások nagyobb mérveket öltsenek." S mit tett a bizottság? A bizottság nagyon sietett a munkával s igyekezett a javaslatot még a húsvéti szünetek alatt keresztül hajtani, ámbár a bizottság minden tagja és a t. előadó ur is azt mondta, hogy tárgyilagos okokból nagyon óhajtandó volna ugyan, hogy a tárgyalás elhalasztassék, de a minister ur által felhozott okokból — melyeket ő most meg akar tagadni — szükséges, hogy a javaslat gyorsan letárgyaltassék. S hogyan tárgyalták ? A házszabályok azt mondják, hogy oly törvényjavaslatok tárgyalásánál, melyek szakbizottsághoz vannak utasítva, az ülések minden képviselőnek nyilvánosak. S mit tett a t. minister ur? Mihelyt az első ülésben látta, hogy nincsenek mindannyian az ő véleményén, rögtön arra határozta el magát, hogy azoknak, a kinek aggodalmai és ellenvetései vannak, alkalom legyen szolgáltatva, in camera earitatis, a megnyugtatásra, talán meg- ! puhulásra. És ezért a második tanácskozás nem ! történt úgy, a mint a házszabályok határozottan kívánják, bizottsági ülésben: hanem titkos con- I fentiáu. Itt mintha ezen ügy arra szorulna, hogy kerülje a napvilágot, bőven és olyan érvek alkalmazása mellett, melyeket talán nem akartak a közönség elé vinni, megbeszélték a tárgyat és a második bizottsági ülésbe már kész nézetekkel és indítványokkal jöttek. S ezen veszedelmes praecedensben annyira mentek, hogy a második bizottsági ülésnek elnöke, Grünwald Béla, midőn például Csengery vagy Irányi t. képviselő urak eszmecserét akartak indítani, rögtön azt mondta: ezen már túlestünk a zárt conferentián; ne méltóztassanak eszméket cserélni, hanem csak véleményt mondani, hogy szavazhassunk és túlessünk ezen kényes dolgon. Ezt loyalis eljárásnak nevezni nem lehet. Nem akarom tovább fejtegetni ezen eljárást, ámbár az nagyon jól jellemzi az ügyet. Nézzük most, t. ház, mi ezen törvényjavaslatnak lényeges tartalma, a mennyiben az általános vita keretébe tartozik. Abban találom lényeges tartalmát, hogy először a magyar nyelv mint köteles tantárgy hozassák be azonnal, a mint a bizottsági szövegezés a 4. §. első alineájában magát kifejezi: „Ezennel köteles tantárgygyá tétetik mindennemű népiskolában." (Felkiáltások a szélsb' balon: Helyesen van /) Tehát nemcsak a felső, hanem az elemi iskoés április 29. 1871). 247 I Iákban is. Hogy ezen czél eléressék, minden nem magyar ajkú tanintézetben tanittassék annyi óraszámmal, hogy a néptanító nem csak módszerileg és grammatice képes legyen azt előadni, hanem hogy a magyar nyelvet birja írásban és beszédben. Hogy ennek a mértéknek eléréséről biztosítsa magát a törvény és a kormány, azt követeli, hogy erről a nyelvjártasságról vizsgát tegyenek le a néptanító-jelöltek. De hogyan tegyék le azt? A tanfelügyelő jelenlétében és közreműködése, beavatkozása mellett, úgy, hogy az egész eredmény, a vizsgálatnak egész tudományos eredménye függővé tétetik s feltételeztetik attól, ha vájjon a tanfelügyelő egyetért-e a vizsgáló bizottsággal, a jelöltnek a magyar nyelvben való jártassága iránt. Azokra nézve I pedig, kik nem azonnal az érettségi vizsgánál ! tették le a vizsgát a magyar nyelvből, hanem I 1872. óta végezték a tanító-képezdét: ezekre i nézve pótvizsgálat vau rendelve. Ez a törvényjavaslatnak lénveges tartalma. Hát, t. h lévén a törvényjavaslatnak lényeges fartalma, miért nem fogadhatom el azt még általánosságban sem, a részletes tárgyalás alapjául? Mindenekelőtt, tisztelt ház, azért, mert ezen törvényjavaslat tartalma, iutentiója és mértéke a magyar államnak egész történelmi fejlődésébe ütközik, egész multunkba és különösen a multunkból áthozott egyházi autonómiába ütközik. Mióta ezen állam alapítója, Szt. István király azt a bölcs tanácsot adta a világnak, hogy „unius linguae uniusque moris inperium fragile et inbecile" és mióta II. Endre király 1222-ben az arany bullában kimondta, hogy: „hospites eujuscumque nationis secundum libertatém ab initio iis concessam teneantur" — azóta Magyarország és vele együtt Erdély a jogegyenlőség országa volt annyiban, hogy nem kérdezték az állam polgárát, micsoda nyelven beszél, micsoda nyelven imádja istenét, s ezen türelmesség, a mely a magyar államnak lényeges jelleme volt, átment a felekezeti térre akkor, midőn a XVI. században egyáltalán fejlődni kezdődtek a különféle felekezetek. Azóta a magyar faj mindig zászlaján lobogtatta a vallásszabadságot és egyházi autonómiát s ezért küzdöttek a hazának legnemesebb fiai. De különösen Erdély akkor,- midőn még önálló állami létet élt, hires volt felekezeti autonómiája és türelmessége miatt. Codificálva van ez a Lipót-féle diplomában, az erdélyi 1790—91-iki országgyűlés LV-ikt. cz.-ben, codificálva van az egész országra nézve az 1711-ki szatmári békekötésben. Ezen egyházi autonómia, t. ház, melyet a magyar állam 1848-ban, 1861-ben, és véglegesen 1865/1866-ban 1867-ben és 1868-banállapíttatott meg, elismerését találja az 1868: XLIII. t. ez. 14-ik §-ában.
