Képviselőházi napló, 1878. I. kötet • 1878. október 19–november 26.

Ülésnapok - 1878-23

320 33. országos Illés i mi kettős monarchiánk hozzá csatlakozik, elszigetelten áll t Németországról lehet-e könnyedén és annyi positivitással feltenni, hogy ő exponálta volna magát azon eshetőségnek, hogy a franczia revange-t vegyen rajta, csupán csak azért, hogy háladatosságból a muszkának segítségére menjen. Háladatosság által államok nem vezéreltetik magukat politikájukban, nem vezettetik kivált a német, mert az nagyon sentimentalis ugyan a családi életben, de a mi a politikát, vagy az üzletet illeti, ott nem ismer sentimentalismust. (Igaz! bal/elől.) A mi Olaszországot illeti, igaz, hogy ott a hevesvérű lakosság, azon élénk képzelőtehetségnél fogva, melylyel bir, vágyakozik határaiknak terjesztésére. De hát kérem, ezzel a politikával, t. ház, melyet a kormány most követett, ezzel elnyomta-e ezen vágyakat ? Ezek nem alkalmasok arra, hogy jövőre, a jövő eombinatió esetén Olaszország jó szomszédságára számithassunk. Avagy megfordítva, nem mutatják-e a tények, hogy épen Bosznia és Herczegovina occupálása idézte elő az „italia-irridenta mozgalmát" ? Nem látja, hogy ennek folytán tört ki a ministeri krisis, melynek folytán épen a külügyérnek, mert Bosznia és Herczegovina elfoglalásába belenyugodott, vissza kellett lépnie. És csodálatos, hogy szemrehányásokat tesznek, úgy a t. ministerelnök ur, mint Pauler Tivadar és Szlávy József t. képviselő urak Olaszországnak, hogy természetes határait kívánja megnyerni, akkor, a mikor Ausztria természetes határainak kiterjesztésére tör. Es mit mond a kormány? Föltéve, a mire majd visszatérek, föltéve, hogy helyesen mondaná azt, hogy azért kell terjeszteni a határokat, mert egy veszélyes szomszéd, t. i. a muszka szintén terjeszkedik: akkor ez teljes igazolása az olasz politikának, mert a szomszéd Ausztria szintén terjeszkedik és magam is azt mondanám, ha olasz lennék, hogy én is a magam határait kiterjeszteni kiváuom. De semmisem lepett meg annyira a t. kormányelnök ur beszédében, mint annak azon része, a melyben azt is meri tagadni, hogy ő félrevezette a közvéleményt, az országot, vagy az országgyűlést. Én megvallom, hogy éti nem tudom, mit bámuljak inkább, a cinismust-e, vagy azon hiszemét a t. ministerelnök urnak, hogy ez a magyar nemzet birkanyáj, hogy ezen magyar nemzetben nincsen senki rajta kiviil, a ki gondolkozzék ? így, t. ház, talán nem fogja senki öndicsekvésnek venni, ha emlékezetébe idézem, hogy már vagy 3 év előtt én egy interpellatiót intéztem a kormányhoz, mely első perczben csaknem hahotával fogadtatott a túlsó oldalon. Csak a tisztelt ministerelnök ur nem nevetett, mert ő érezte magában, hogy ennek van valami alapja. Én, t i. interpelláltam b. Rodichnak Dalmátiában rember 22.1878. viselt dolgai miatt és már akkor nem csak jeleztem, hanem kimondottam azt, hogy ha nem csalódom, ez a herczegovinai elfoglalásra való talajnak előkészítése. Egy évvel később, két évvel ezelőtt, megint egy hahotával fogadott interpellatióval állottam elő. Moszkvában ugyanis az orosz czár egy beszédet mondott az ottani nobiliknek, a melyben kitűzte a szláv zászlót. Én akkor interpellatiót intéztem a t. ministerelnök úrhoz és kérdeztem, hogy vájjon ez nem jelenti-e azt, hogy Muszkaország ki akarja terjeszteni a maga erejét lehetőleg területileg, de mindenesetre befolyásilag. A t. ministerelnök ur akkor igen határozott, erélyes választ adott, biztatván a nemzetet, hogy majd, ha ilyen szándéka lenne a muszkának, o itt lesz, ez az erélyes kormány és akkor számít a nemzet erejére és a hadseregnek hősiességére. Mindjárt a kezdetben kereken tagadta, mintha valaha ilyen szándékai volnának a kormánynak. Jöttek azután egymásután események, melyeket elősorolni nem akarok. Alig múlt el nap, hogy interpellatió ne intéztetett volna hozzá. Mély aggodalom tükröződött vissza önök arczában, valahányszor e kérdés előfordult. A ministerelnök ur mindig oly választ adott, a melyből minden józanon gondolkozó embernek azt kellett következtetni, hogy ilyesmitől tartani nem lehet; hogy lehetetlenség, hogy a magyar kormány merje a magyar nemzet nevében az orosz terjeszkedési terveknek végrehajtását megengedni. Az események rohamosan fejlődtek. Bosznia és Herczegovina elfoglalása már meg volt állapítva; mindenki érezte, látta, csak a kormány tagadta. De tagadása daczára, mert a magyar nemzet és a képviselőház már annyira megszokta volt a kormánynak nem hinni, hogy épen tagadása erősítésül szolgált, hogy meg lesz az elfoglalás. Én az országgyűlés legutolsó ülésében felszólítottam a kormáuyelnök urat, hogy legalább most, az utolsó perczben, mielőtt az országgyűlés szétmegy, mielőtt a választások megindulnának, mondja ki őszintén, határozottan, micsoda szándéka van a kormánynak Bosznia és Herczegovinával; kimondtam őszintén, hogy a mint én nem tartom magamat csalhatatlannak, úgy azt hiszem, hogy nincs e házban senki, ki magát csalhatatlannak hiszi; hogy ha kijelenti, hogy elakarják foglalni Boszniát és Herczegovinát és bebizonyítja, hogy ez elkerülhetetlen, én is helyeselni fogom azt és helyeselni fogja a többség. De szót sem mondott; szétmentünk, megindultak a választások és most már mit mond a kormányelnök ur? Azt meri állítani, hogy a választások sanctionálják keleti politikáját. Ez már uraim a cynismus non plus ultrája. (Helyeslés a szélső balon.) Meri mondani ezt az a Tisza Kálmán, a kit saját választói, a