Képviselőházi napló, 1875. XVIII. kötet • 1878. május 21–junius 29.

Ülésnapok - 1875-400

18 éOO. országos Illés május 21. 1878. Én tehát azt hiszem, hogy nem csak Magyarország, de Ausztria és az össznlonarchia érdekében vau, hogy ezen áldozathozatalok sora végre lejárjon, (Helyeslés a baloldalon.) mert én azt hi- ' szem, hogy mi különben is elég áldozatot hozunk, ha a 29-os arányt elfogadjuk. Nem akarom itt bővebben elősorolni, hogy hogyan, hogyan nem, de mindenki fogja tudni, hogy ha mi 29%-ot vállalunk el: nem járulunk a közös költségek fedezéséhez csupán 29-es arányban, mi hozunk más téren sokkal nagyobb áldozatokat, pl. a fogyasztási adóknál és nem hagyható figyelmen kivül azon 27u praecipuum sem, melyet annak idején a határőrvidékért, és pedig nagy összeget, elég könynyelmiien elvállaltunk, (ügy vart! a baloldalon.) Most. t. ház, azon kérdésről kívánok röviden szólni, hogy a restitutióról és a quótáról való intézkedés egy törvénybe foglaltassák. Erre nézve a t. pénzügyi bizottság jelentése igy szól: „szó volt a bizottságban arról, hogy miután az adóvisszatérités és a quóta közti kapocs megszűnik, c kérdések külön javaslatban intéztessenek el; de a tisztán formai szempont érvényesítésével a bizottság felhagyott a kiegyezés késleltetésétől való tartózkodás miatt, miután különben is minden praejudicium lehetősége ki van zárva". Már t. ház, itt az igen t. pénzügyi bizottság előadójának nézete ellentétben áll azon nézettel, melyet az igen t. pénzügyminister ur kifejezni méltóztatott. A t. előadó ur ugyanis azt mondja, hogy a praejudicium lehetősége ki van zárva; a t. minister ur pedig azt mondja, hogy épen azért foglal helyet a törvényjavaslatban a restitutió is: mert a praecedens már 1867-ben megalkottatott. Én részemről t. ház, a t. minister ur ezen állításának czáfolását a t. előadó úrra bízom. (Tetszés a balon). Különben én nem osztozhatom azon felfogásban, mintha ezen kérdés pusztán formai szempontból volna megítélendő. Az 1867: XIX. t.-cz. azt mondja: ,,E két küldöttség az illető felelős ministeriumok befolyásával részletes adatokkal támogatott javaslatot fog kidolgozni az említett arányra nézve''. Én azt hiszem, t. ház, hogy ezzel világosan meg van mondva, mi tartozik voltakép a quótabizottság hatáskörébe és mely feladat megoldására van hivatva. A restitutió ügye itt nincs a quóta-bizottsághoz utasítva és igy ki van zárva már a törvényesség szempontjából, hogy a quótabizottság e kérdéssel foglalkozzék és én szerintem ebből egyszersmind önként következik, hogy a restitutió kérdése nem a quóta-bizottság által megoldandó és a quótával nem egy törvénybe volna felveendő s ez mindenesetre igen lényeges dolog s nem pusztán alakisági, formai szempont. Nem akarom most a t. háznak türelmét huzamosb ideig fárasztani annak fejtegetésével, hogy a restitutió kérdése és a quóta kérdése mennyire nem homogén egymással. Csak annyit hozok fel, hogy ezen heterogenitást bizonyitja az, hogy pl. a quóta-kérdést, ha a megállapodás nem jő létre a két törvényhozás közt: ő Felsége dönti el; ha pedig a restitutió vagy a vámkérdésben nem jő létre megállapodás: ez iránt a törvénynek kell döntenie. Ezen két kérdésnek végleges megoldása tehát teljesen különböző; quótának minden körülmények közt lennie kell, vámközösségnek nem kell létrejönnie minden körülmények közt. Már ez is bizonyitja, hogy ezen két kérdés nem együtt megoldandó. De még mást is hozhatnék fel. Hiszen például nem következik az sem, hogy a quótának tiz évre kell megállapittatnia és a vámszerződésnek is. Hiszen ott van az 1867-i praecedens. Akkor megköttetett a vámszerződés tiz esztendőre; igen, de öt évi felmondással. Ha öt óv múlva az ország élt volna a törvény adta jogával, s fölállította volna a vámsorompókat: azért a quóta öt évén át azontúl is mégis érvényben maradt volna. Ez megint bizonyíték arra, hogy ezen két kérdés megoldása nem fejezendő ki egy és ugyanazon törvényben (Helyeslés balfelöl). De még mást .is hozhatok fel. ós ez az, ha a quóta-bizottság foglalkozik a vám-kérdéssel, a restitutió kérdésével, megoldja a restitutió kérdését, összeköttetésbe hozza a vámkérdést a restitutióval, a quótával: mi annak a következése ? Hogy akkor a quóta kérdése nem részesül az egyedüli természetes megoldásban: hanem a quóta mindig compensatió tárgya leend. S akkor, ha ez igy van, ha az mondatik: mi vállalunk ennyi quótát, ha a bankkérdés igy oldatik meg, ha a várnkérdós vagy a restitutió kérdése amúgy oldatik meg, és ezt mind tárgyalja egy és ugyanazon bizottság : akkor mi ennek a következése ? Az, hogy akkor a bizottság működése egyátalán fölösleges, valamint az 1867-i XII. t.-cz. azon intézkedése is, hogy regnicoláris bizottságok oldják meg ezen kérdést. Mert elvégre a quóta mindig csak compensatió és recompensatió tárgya lesz, mindig csak az a törvényjavaslat lesz döntő és az a quóta, melyet a t. kormány compromissum utján megáílapit, s a két quóta-bizottság nem csinál egyebet, mint hogy az ország költségén hat hétig Bécsben ül s ott egymással procátoroskodik. (ügy van! balfelöl). Én, t. ház, azt hiszem, hogy ezen kérdésnek legtermészetesebb, legtörvényesebb s legegyszerűbb megoldási módja a különvéleményben javasolt azon intézkedés, hogy a restitutióra vonatkozó szakasz különittessék el, és a restitutió kérdésének megoldása külön törvénybe foglaltassák. (Helyeslés balfelöl). És most, t. ház, még csak röviden akarok nyilatkozni magára a restitutió kérdésére nézve. En mindazon elvi kijelentéseket ismételni, azon elvi álláspontot jelezni, melyet ón pl. a vámkér-