Képviselőházi napló, 1875. XVI. kötet • 1878 február 23–ápril 8.
Ülésnapok - 1875-373
240 373. országom ülés márezius 30. 18^8. erőszakkal tolt fehér papíron: talán vége lesz az ügynek? Soha, mert ez a csalfa játék majd a végletekig fog folytattatni, vagy legalább bizonyosan addig, rnig az egyik fél egészen kimerítve koldusbotra nem jut. Hogy hová fog ez vezetni, azt nem szükséges bizonyítgatni. Van egy könyv, melyben igen szépen le van irva, hogy hogyan fogják a' darázst mézzel. (Halljak!) Ilyen darázs, vagy ha jobban tetszik, darázsfészek volt Magyarország, melybe, ha bele nyúltak, ugyancsak volt ám dongás, lárma, zaj, de azzal mit sem törődtek, mert ismerték a darázs természetét. Mit csináltak vele? Azt tették, hogy szépen a darázsnak a szájához is kentek egy kis mézet, de nem naturális, hanem oly szellemi mézet, mely így hangzott: nobilis gens hungara — nobilis, loyalis magyar nemzet, s ezen szavakra kiesett a darázs szájából a fullánk, megalázta magát, mint egy tanítvány a professornak s hagyta magát vezettetni ugy, hogy még; s fizetett pénzt ós naturálékat ugy, hogy még! (Derültség.) Kérdem, t. ház, vajon az európai népek nagy eoneertjében, hol a rideg és hideg önzés a hangadó s a kétszer kettő az irányadó s az osztozkodás a harmónia: megjelenhetünk-e rni oly hangszerrel kezünkben, melynek zenéjét a bedugult és elsiketült európai fülek nem képesek megérteni? „0 tempóra, o móres!" kiáltott fel a római tanácsnok. (Derültség a középen.) Az idők megváltoztak. S mi nagyon érezzük azt, t. ház, hogy a lovagiasság szép cziméhez, melylyel bennünket földisziteni kegyeskedtek, még más is szükséges, ez pedig egy igen közönséges, mindennapi, egyszerű, közönséges, prosaikus dolog, t. i. a mindennapi kenyér, mit csupán lovagiasságból vetélytársunknak föláldozni s magunkat tönkre tenni tiltja az önfentartás ösztöne. (Helyeslés balfelöl.) Szeretném tudni, hogy van-e a világon nemzet, vagy kormány, mely a magyar nemzet tévedéséért, ha a szerencsétlenségre ilyet követne el, kész örömmel fizetné le a 24 milliót, minthogy épen ennyiről van szó. Már a fogyasztási adóknál a t. ministerelnök ur kifejezése szerint 2.500.000 frtot vesztünk. En azt gondolom, hogy a ministerelnök ur csak a minimumot vette föl: én tehát bátor vagyok ahhoz még 500.000 frtot toldani s lesz 3 millió s tiz óv alatt 30 millió. Gondolom, ennek egy kis kamatja is lesz: 30 millió meg 30 millió 60 millió. Most még ismét 24 millió, s ennek ismét egy kis kamatja 16 millió, accurate kijön: 100 millió. (Derültség bal felül.) Mindennap a t. házban előjön a méltányosság szava, hangoztatják azt, hogy méltányosságból kell Ausztriával kibékülni. Én nem akarok t ház, a méltányosság fogalmával szolgálni, alkalmatlankodni, azt a t. ház bölcsebben tudja, mint én ; csak annyit jegyzek meg mégis, miszerint a méltányosság igénybevétele szükségkép két factort követel, a melyek mintegy egymás irányában bizonyos concessiók, még pedig kedvező concessiók megadására hajlandó ós képes. De mikor azt látom, hogy az egyik fél a másikat mindig üti, akkor már itt a méltányosság oly határig ért, a melyen túl a másik félnek már jogában áll magát oly állásba helyezni, a melynek neve az önvédelem, az önfentartás harcza. Mindig hangoztatják, miszerint Magyarország 1867-ben Ausztriával csupán a méltányosság kedvéért egyezett ki és a jó szomszédsági viszony fen tartása tekintetéből. Ez az axióma akkor megjárta, de ma nem, mert Magyarország többé nem csecsemő gyermek, a ki maga lábán nem tud járni, nem olyan gyermek, a mely mindig uj és uj concessiókat hajlandó adni tutora számára, mert azon concessió lassan, de biztosan az ő kifosztására vezet. Ilyen nálunk t. ház, a méltányosság helyzete ós elmélete, a mely mellett az egyik mindent nyer, a másik mindent vészit. Egyes individuum megalázhatja magát, ha neki ugy tetszik, vagy érdeke kívánja ; de egy nemzetnek csupán a méltányosság szempontjából ügyeit odáig vinni, hogy majdnem a szolgaságba dűljön, azt tiltja a nemzeti becsület és önérzet; egy nemzetnek büszkének és bátornak kell lenni még a megaláztatásban is; ha meghal, haljon meg fegyverrel kezében, de magát megalázni méltányosság szempontjából nem szabad soha. Vagy van bennünk életképesség, vagy nincs; ha van bennünk életképesség, akkor azt vegyük elő, de ne másokra alkalmazzuk, hanem ismét belénk szivárogjon vissza; ha pedig nincs életképesség bennünk, akkor a természet törvénye szerint úgyis a szétoszlás felé sietünk, hanem azt önmagunknak az öngyilkosság bűne nélkül siettetni nem szabad. A méltányosság nekünk már sok millióba került, többe, mint egy mozgósitás, többe, mint egy szándékba vett occupátió, sőt talán annyiba, mint egy háború. Mikor lesz ennek vége? Én azt gondolom, végének kell lenni, ha csak egyetlenegy szempontból is, t. i. azon egy szempontból és argumentumból, mert lehetetlenségre nincs kötelezettség. Nincs a világon semmi erős hatalom, a mely az embert kényszerítse annak megtételére, a mire nem képes. így vannak a nemzetek is. Magyarország terhei, különösen egyenes adóterhei oly roppant nagyok, hogy többet semmiféle uj adózásra nem képes, ennélfogva a szóban forgó dolog megfizetése is teljes képtelenség. Mert méltóztassék végig nézni hazánkon, nem ugyan büszke paloták hosszú során, hanem a
