Képviselőházi napló, 1875. XIV. kötet • 1877. november 30–1878. február 4.

Ülésnapok - 1875-341

341. országos ülés febrnár 4. 1878. 395 kedni kell. A világ minden országainak példája azonban azt tanúsítja, hogy e czélt egyik sem érte el egyszerre, hanem mindegyik lassan, kisebb-nagyobb léptekkel közeledett hozzá, időközben bizonyos védelemben részesítvén saját iparát. És csak mi, csakis mi akarjunk ellenkező utón haladni, nem is a világ minden népeivel, hanem csakis Ausztriával, tehát azon állammal szemben, melynek közgazdasági érdekei a mieinkkel ellenkeznek, s melynek felsőbbsége kétségtelen? Avagy nem sokkal erősebb-e Ausztriának százados ipara a miénknél, mely úgyszólván még csak bölcsőjében fekszik? Hár, nem eléggé győzte meg önöket erről az utolsó tiz évi tapasztalás, mióta a vám- és kereskedelmi szövetség létezik, vagy ha ugy tetszik: az utolsó 25 esztendő, mióta a vámközösség tényleg fenáll ? Nyert ugyan, megengedem, különösen az u. n. alkotmányosság első éveiben a hazai ipar is némi lendületet, hála érte főleg a bőséges terméseknek; de ezen lendületet csakhamar, még pedig rohamos hanyatlás váltotta fel. Hiába mondják, hogy e visszaesést nem a vámközösség okozta, hogy azt részint az 1873 óta dúló válság, részint az egymást felváltó silány termések idézték elő. Anélkül hogy ezen tényeknek káros befolyását tagadnám, mindamellett azt hiszem, hogy iparunk hanyatlásának nagyrészt Ausztria korlátlan versenye oka. Gazdasági terményeink, mondják, ujabb és sokkal biztosabb piaczot nyertek az Ausztria és Magyarország közti vámsorompók ledölésével. Már pedig, teszik hozzá, Magyarország a természet által is főleg földmivelésre van utalva. Hát ugyan miért szűnnének meg a mi szomszédaink ezentúl is tőlünk vásárolni azon czikkeket, melyeket mi akár jobb minőségben, akár olcsóbban szolgáitathatunk nekik? És vajon a mi hegyes vidékeink, a Kárpátalja, a Székelyföld nem szintúgy a természet által az iparűzésre látszik-e rendeltetve, a gépek nem szintúgy dolgoznák-e fel itthon a gyapjút, kendert, lent, répát, az érczeket, mint odaát Ausztriában ? És van-e jobb és biztosabb vevője a nyersterményeknek annál, a kinek gyára vagy műhelye a szántóföldekhez,juhaklokhoz, bányákhoz mentől közelebb esik. s nem ott, nem azon országban virágzik-e legjobban a mezeigazdaság is, a hol a műipar a legmagasabb fokra emelkedett? (Ugy van! a baloldalon.) Attól félnek, azt hangoztatják, hogyha mi az osztrák iparczikkekre vámot vetünk, ők meg viszont a mi nyers termékeinket fogják beviteli dijakkal sújtani. A nyersterményeknek, — a melyek akár élelemre, akár a gyáraknak fő- vagy mellék anyagul szolgálnak, — vámokkal terhelése a legfonákabb közgazdasági politika, a melyet, minthogy az önmagát boszulja meg, ma már felvilágosodott állam alig követ. Én nem tehetem fel t. ház, hogy a minyugoti szomszédaink csak azért, hogy rajtunk — még pedig ok nélkül — boszut álljanak, önmagukat megkárosítani akarják. Gr. Apponyi képviselő ur idézett ugyan példákat arra, hogy vannak nemzetek, melyek a nyerstermékeket az ujabb időben is vám alá vetni kívánják; de a pénzügyminister ur már megczáfolta azt, a mit Francziaországra, valamint azt, a mit Németországra nézve állított, és én annál kevésbbé tartok attól, hogy külön vámterület felállítása által Ausztria irányában hátrányosabb helyzetbe jutunk; mert hiszen most is nem azért vásárolnak tőlünk az osztrákok búzát, repczét, gyapjút, mivelhogy közös vámterületen élünk velők, hanem azért, mert azokat jobb minőségben és olcsóbb áron adhatjuk nekik. (Helyedé* a baloldalon) a minthogy valamikor előnyösebben tehetik, most is minden vámközösság mellett nem tőlünk hanem idegenektől vásárolnak, nem akarván drágábban fizetni a mi termékeinket, csak azért, mert közös vámvonal vesz körül. (Ugy vánl a baloldalon.) S ha még alapos okot szolgáltatnánk nekik a visszatorlásra, de hisz mi nemc-ak másoknál rosszabb bánásmódban nem akarjuk részesíteni őket, sőt inkább hajlandók vagyunk jobb, előnyösebb feltételeket biztosítani nekik, ugy, hogy meglehessenek győződve, hogy nem ellenszenv, hanem tisztán saját lét-érdekünk, sőt mondhatnám saját megélhetésünk vezérel. Igenis saját lét-érdekeink forognak fen, mert én az önálló vámterülettől nemcsak az ipar fejlődését, hanem egyúttal pénzügyeink rendezését is várom. Statistikai adatok hiánya mellett lehetetlen kiszámítani azon menynyiséget, mely a mostani vámközösség mellett Magyarországba évenként behozatik. Vannak a kik, — mTnt gr. Lónyay tette, — azt 250 millióra, mások 400 millióra ós többre becsülik. Én ily körülmények közt, nem fogok számokat mondani, hanem azt kérdem: vajon midőn tapasztaljuk, hogy az ipar-áruknak, melyeket fogyasztunk, legnagyobb része idegen országokból hozatik be, hogy igen csekély azon mennyiség, melyet magunk termesztünk: nem igen nagynak kell-e lenni azon mennyiségnek, mely részint Ausztriából, részint a többi idegen államokból hozatik be, s ha e mennyiséget csak 8% átlag vámmal terheljük, nem igen tetemes jövedelem fog-e a magyar kincstárba befolyni ? S ha ehhez hozzá tesszük azon jövedelem-többletet, melyet a fogyasztási adók, valamint a monopóliumok önálló kezeléséből remélhetünk : ugy bizonyosan feltehetjük, hogy Magyarország pénzügyein ez által lényegesen segítve lesz. S ezt ne akarjuk mi uraim, midőn államháztartásunk saját súlya alatt roskadoz, midőn állami hitelünk már-már kimerült, midőn az adóteher csaknem agyon nyom. Az nem lehet, hogy ezen igazságot önök is át ne lássák, s ha mégis 50*