Képviselőházi napló, 1875. XIV. kötet • 1877. november 30–1878. február 4.

Ülésnapok - 1875-337

337. országos üiés janunr 29. 1878. 279 lainely kormány rá akarná octroyálni azon törvényt, hogy az ország népe kénytelen legyen a maga szükségleteit drágábban bevásárolni, méltóztassék megengedni, arra nincs törvényhozás, — Magyarországon kívül legalább nincsen, — (Ugy van ! a szélső baloldalon) a mely oly törvényt hozzon arra nézve. Tehát, hogy Magyarországnak valami kárára fogna lenni az önálló vámterület felállítása, erre nézve az egész, a mit eddig hallottam, nem más, mint puszta ijesztgetés, mely azonban semmi alappal nem bir; egyéb pedig, a mit ellene vetni lehetne a külön vámterületnek, nincsen. Azt mondják, hogy az a jövedelem talán nem volna olyan nagy, mint a milyen nagynak mi azt számítjuk. Meglehet; de azt, hogy nevezetes jövedelmet ne adjon a külön vámterület, azt senki sem mondhatja. Hisz a kormány által beterjesztett előterjesztések is azt mondják, hogy 24 millió azon vámjövedelem, a mely elérhető volna a külön vámterület által. Én részemről azt állítom, hogy sokkal több lehetne ezen vámjövedelem. Hanem föltéve, hogy csak 24 millió ezen vámjövedelem, kérdem, hogy ez ott, hol egy 30 milliónyi chrónikus deficittel kell küzdeni : oly csekély dolog-e, hogy mi azt nagylelkűen Ausztriának ajándékba adhatjuk *? Oly gazdagok vagyunk-e mi ? Hiszen ha igazán gazdagok volnánk, ha deficitünk nem volna, hanem activ budgettel bírnánk: még akkor is oly jövedelmet, a mely 24 millió forintot hoz az ország pénztárába évenként, csupa kedvezésből, csupa jószívűségből, csupa negédességből odaadni szomszédainknak, •— méltóztassanak megengedni, oly eljárás, a melyre nézve sem egy kormány, sem egy törvényhozás magát soha a nemzet előtt nem igazolhatja. (Helyeslés, a szélső baloldalon.) T. ház ! Én nem akarok tovább a részletekbe bocsátkozni, azt hiszem lesz még alkalmam felelni egyes részletekre, ha felhozatnak ilyenek a vita folyamában. Még néhány megjegyzést akarok csak tenni, és visszatérni azokra, a melyek 18<

:

7-ben itt mondattak, csak emlékezetébe akarom visszaidézni a t. képviselő uraknak azt, a mit akkoron itt báró Hocknak egy osztrák tanácsosnak nyilatkozatából és véleményéből felolvasott Perczel Mór képviselő ur. B. Hock az angol vagy franczia vámszerződ<;

sek alkalmából egy enquet-bizottságnak volt tagja, és ennek következtében egy jelentést terjesztett be az osztrák kormánynak, a melyben a többi közt azt mon íja, miszerint épen nem csudálja, hogy a magyarok folytonosan halálos ellenszenvvel viseltetnek Ausztria irányában, mert hiszen ennek [vámszabályzata, ennek kereskedelmi rendszere ölte meg Magyarországban ugy az iparnak, mint az agrikultúrának és kereskedelemnek felvirágzását és okozta teljes elszegényülését. Kérem, hogy ha ily véleménynyel van bizonyos rendszer iránt egy osztrák államférfiú: akkor, megvallom, nem értem, hogyan találkozik magyar ember, legyen az akár minister, akár országgyűlési képviselő, vagy bizottsági előadó, a ki ily rendszert az országgyűlésnek elfogadásul ajánlani képes. (Helyeslés a szého baloldalon.) A fogyasztási adókra nézve azt mondtam, hogy ezek orvosolhatók lennének alkudozások utján. Semmi nincs annak útjában, hogy a fogyasztási adókat kivegyük ezen vámszövetségből ; hiszen a vám és kereskedelmi szerződés nem teszi azt, hogy a másik szerződő fél a mi gyárainkban ellenőrzést gyakorolhat. Azt, hogy ezen fogyasztási adóknál nevezetes, milliókra menő veszteség éri az országot : senki sem tagadhatja ; azt a beterjesztő kormány is elismerte, hogy ebben a részben az alkudozásoknál nem érték el azt, a mi igazságos és méltányos. Kérem, hát mi kényszeríti a t. házat arra, hogy fogadjon el oly rendszabályt, melyről maga az, a ki beterjesztette, beismeri, hogy nem felel meg sem a méltányosságnak, sem az igazságnak. Mi kényszeríti tehát a törvényhozást, ha már a ministerium azt hitte, hogy kényszerhelyzetben van, mert eleinte többet beszélt kelleténél, s mikor agyon beszélte magát, visszavonulása természetesen nehéz lett volna. A törvényhozás azonban nem kötötte le magát, ós igy nem tartozik elfogadni olyasmit, miről maga az előterjesztő ministerium azt mondja, hogy nem felel meg sem a méltányosságnak, sem az igazságnak. (Ugy van ! balfelöl.) Mi köze van Ausztriának ahhoz, hogy miképen kezeli Magyarország dohány-monopóliumát ? Ezt nem igazolja az, hogy tőlünk 2—3 millió frt ára dohányt vesz. Mi ugy kezelhetjük dohánymonopoliunkat, a mint nekünk tetszik. Ausztria 29 milliónyi jövedelmet csinál a dohány monopóliumából, holott mi alig birunk 12 milliónál többet bevenni, daczára annak, hogy mi dohánytermesztő állani vagyunk, Ausztria pedig nem. Engedelmet kérek, ez oly állapot, melyet igazolni nézetem szerint nem lehet. Ilyen, t. ház, a só-monopolium is. Ausztriának van sója, de nekünk is van. Mi közünk nekünk ahhoz, hogy Ausztria hol vagy mi áron adja el sóját és mi köze Ausztriának ahhoz, hogy mi hol ós mi áron adjuk el sónkat ? Mi kénytelenek vagyunk a só árán zsarolni népünket azért, mert Ausztriának ugy tetszik. Adják el ők a sót akár 5, akár 10 írtért Ausztriában, mi ezért velők nem fogunk perlekedni; hanem azt megköveteljük, hogy ők is engedjék meg nekünk, hogy mi is ugy rendezzük sómonopoliumunkat, a mint az közgazdaságunknak, pénzügyeinknek ós népünk viszonyainak legjobban megfelel. Legsajátságosabb e fogyasztási vámok kérdésében az

; hogy midőn Ausztria 1867-ben a fo-