Képviselőházi napló, 1875. VIII. kötet • 1876. september 28–deczember 2.
Ülésnapok - 1875-169
169. orszAgos Hlés november SÍ. 1876. 171 áll, jelelt eshetőség bekövetkeztével alig határozottabb érdek-ellentétté válnék, s az abból fejlődő küzdelemben mindig hazánknak mint a gyengébb félnek kellene a rövidebbet húzni. De a monarchiára nézve is végzetes lenne a fordulat. Eltekintve attól, hogy a monarchia nagyhatalmi állásáról csak addig lehet szó, mig Magyarország a vállalt terhek viselésére képes; — eltekintve attól, hogy ama nagyon korlátolt piacz, melyet az elszegényedő és ingatag gazdasági alapon álló Magyarország Ausztriának nyújt: nem képezhet biztos alapot Ausztria ipari termelésének sem; eltekintve ezektől: tagadhatlan tény az, — és a mostani osztrák hangulat ecclatansan bizonyítja, hogy a monarchiára nézve a központfutó erőkkel szemben, csupán egy erős, vagyonos, vódképes Magyarország képezi az összetartó kapcsot. Mindaddig, mig Magyarország jólétben van: a monarchia Lajtán túli része ragaszkodni fog a Magyarországgal való kapcsolathoz, mert az összeköttetés jövedelmező; de mihelyt Magyarország elszegényedett: — megtágul az összetartó kapocs, és a központfutó erők ellensúlyozására nern lesz semmi központi vonzó erő. (Helyeslés a balközépen.) Pénzügyi ós közgazdasági politikánk szempontjából mi a tanulság mindezekből? Először is speciális magyar szempontból mindenekelőtt az, hogy Magyarország jövője biztosítása tekintetében nem támaszkodhatik senkire, csak önerejére. Minél viharosabbá lesznek a forrongások, annál határozattabban ki fog tűnni, hogy Magyarország csak annyit nyom a latban, amennyi súlyt neki saját részének műveltségi és vagyoni ereje kölcsönöz. Tehát a nemzet vagyoni erejét, mely culturalis haladásának is alapja: nem szabad feláldozni semmi úgynevezett politikai tekintetnek. A jó indulatot, a védelmet nem lehet megvásárolni semmiféle pénzügyi áldozatokkal. Ug\an kérdem, mit használt az Magyarországnak, hogy azon áldozatokon kivül, melyeket az osztrák államadóssági járulók fejében vállalt, 1867-ben beleegyezett oly kereskedelmi szövetségbe, mely mint ma már az egész ország tudja : az indirect adóknál, a vámok által megdrágított osztrák iparczikkek fogyasztásánál, az indirect adók restitutiójánál stb. évenkint. számos milliókkal megkárosította hazánkat. Kiszámítható, hogy azon összegek, melyeket Magyarország a lefolyt 10 év alatt ilymódon Ausztriának ajándékozott, a lehető legalacsonyabb számitás szerint is évenkint legalább 20—30 millióra rug, tehát annyira, amennyit egy fél milliárd forint kamatja tesz. Azon áldozat, hogy ezen terhet Magyarország viselte: vajon emelte-e az osztrákoknak jó indulatát hazánk iránt ? vajon növelte-e hazánk politikai biztonságát, hazánk tekintélyét a külföld előtt, hazánk hitelét ? s az eairópai közvélemény rokonszenvét? Bizonyára nem; sőt ellenkezőleg, minél szegényebbek lettünk, ép ezen áldozatok súlya alatt, minél hibásabbá váltak pénzügyi viszonyaink : annál élesebb lett a gúny hazánk gazdálkodása és gazdasági nyomora felett, (Igen! Ugy van! a szélső baloldalon.) annál nagyobb kíméletlenséggel aknázzák ki szerencsétlen helyzetünket azon szövetségeseink, kiknek ez áldozatokat hoztuk, azon törekvéseink meghiúsítására, melyekre nézve jogunkat szerződésileg fentartottuk. — Ily társsal, ügyfellel szemben a lehető legrosszabb politika, áldozatot áldozatra tetézni, — mert minden áldozat ép ellenkező czélra vezet, mint amit elérni akarunk. Mert minden millió, melyet a „magunkéból" oda áldozunk: nem növeli az ellenfél jó indulatát; ellenben növeli saját rovásunkra azon hatalmat, melyét minden pillanatban ellenünk felhasználni kész. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) és csökkenti saját erőnket, melylyel védekeznünk kellene; — és a mi még ezeknél is rosszabb: csökkenti azon érdeket, melylyel a velünk való jó viszonynak és összetartozandóságnak a másik félre nézve is birni kell. — Mert a mint fenébb is mondtam, egy jólétben levő Magyarország kívánatos szövetséges társ ; egy elszeszegényedett Magyarország legfelebb rabszolgának jó. Ez a tanulság speciálisan magyar hazafisági szempontból. De mi — mint mondani lehet — nemcsak magyar hazafiak, hanem egyszersmind a monarchia polgárai vagyunk. A monarchiái hazafiság szempontjából is érdekes tanulságok folynak az imént mondottakból. Először is ami a monarchiái kapcsolatot illeti, aki a monarchia fenmaradását és megszilárdítását óhajtja: nem lehet barátja az oly politikának, mely a monarchia egyik felének vagyoni érdekeit, áldozatát követeli s ez által az egyik félre nézve a monarchiái kapcsolatot gyűlöletessé teszi, a másik félre nézve pedig megöli az aranytojást tojó tyúkot és compromittálja a jövőt. Az ily politika ellen tiltakozni kell mindenkinek, kinek a monarchia fenmaradása szivén fekszik; tiltakozni kell az ellen, hogy a monarchia bármelyik felének gazdasági károsítása ós gyengítése által az öszmonarchia gyengittessék. Azt szokás mondani, hogy ahol az érdekek kiegyenlítéséről van szó: ott minden félnek áldozatot kell hozni a közjóért. Ez áll igenis a közjóért; de magát a közjót feláldozni nem szabad. Azt lehet igenis követelni, hogy szövetkező társak mindegyike dolgozzék és haladjon a vagyonosodás és művelődés utján; mert amit ez utón elér: az összességnek válik javára; de azt követelni, hogy szűnjünk meg dolgozni, fáradni, haladni, hogy egymás kedvéért hagyjuk elpusztulni azon erőt, mely bennünk rejlik, s melyre mindkettőnknek szüksége van: ezt követelni legalább is rövidlátóság. Én a szövetkezésnek csak azon módját tartóin 22*
