Képviselőházi napló, 1875. VIII. kötet • 1876. september 28–deczember 2.

Ülésnapok - 1875-165

100 165. országom Mié* november 15. 1876. Rendkívüli fontossággal bir e nyilatkozat hangjánál fogva is. Tudjuk, hogy erre a diplomaták nagyon szoktak ügyelni és a legválságosabb perezekben sem szoktak megfeledkezni azon illemről melylyel e tekintetben a többi hatalmak irányában tartoznak. E nyilatkozat hangja annyira sértő, anynyira provocaló, mintha ma már teljesedésbe ment volna 1. Napóleon azon mondása: „l'Europe Cosaque" ; de hál' Isten amennyiben tudom, még nem vagyunk ott és reménylem, hogy nem is leszünk. Még fontosabb ezen nyilatkozat, ha tekintetbe veszszük azon időpontot, melyben az tétetett és ez deríti ki leginkább annak igazságtalan voltát. Mely perczben szól az oroszok fejedelme oly kihivólag, oly bántólag,, oly sértőleg a török birodalommal szemben? Éppen azon perczben, midőn a török birodalom békeszeretetének oly jelét adta, minőre ritkán találunk példát a történelemben. (Igaz! Igazi a szélső baloldalon), az által t. i. hogy megállította hadseregeit; azon perczben midőn azok diadalmenettel közeledtek Belgrád felé. A török kormány tehát tényleg megmutatta Európának, mennyire óhajtja a béke fenntartását. Ilyenkor lép fel az orosz czár ily fenyegető hangon! S teszi ezt akkor, midőn az európai hatalmak hosszú fáradozások után megegyeznek abban, hogy a béke lehető létrehozása végett conferentiát hívjanak össze, beleegyezik ebbe Oroszország is és ugyanazon perczben teszi az orosz fejedelem Európa előtt ezen hadüzenetszerü nyilatkozatot, commentálván, mint már mondám, rögtön, úgyszólván rá következő napon a mozgósításra vonatkozó parancscsal. En azt hiszem, t. ház, hogy ezen nyilatkozat után minden diplomatizálásnak úgyszólván értelme elesett. Én bámulni tudom azon optimistákat, kik még most a béke reményével bírnak táplálkozni. De bár miként legyen, még ha meg is engednem, hogy ez lehetséges: azt hiszem, csak ugy lehetséges, ha azon hatalmak, melyek leginkább vannak érdekelve e dologban, állást foglalnak Most már habozni, diplomatizálni, most tétlen maradni egy oly monarchia részéről, mely oly nagy, mint Austria és Magyarország együtt véve, és a mely annyira, és oly immediate van érdekelve, mint Austria ás Magyarország: nem jelentene többé csak annyit, mint semlegességet, hanem annyit, mint abdicatiót. (Helyeslés a szélső baloldalon). En t. ház, mert ugy érzek, szükségesnek tartom két irányban kérdést intézni a t. kormányhoz: először épen, mert a nyilatkozat oly meglepő ugy tartalmára mint hangjára nézve, meglehet, hogy az történik, a mi már több izben ily fontos okmányokkal történt, hogy talán utólagosan apokryphnak fog nyilváníttatni; érdekkel bir tehát, ugy reám, mint azt hiszem a magyar nemzetre, megtudni, hogy csakugyan authentitikus-e azon nyilatkozat. Én felteszem a t. kormányról, hogy nem éri be az ily nyilatkozatok olvasásával a hírlapokból, mint minden más egyszerű polgár; hanem hivatalosan iparkodik róluk tudomást szerezni; mert hiszen azért vannak consulaink, követeink, hogy ily mozzanatokról a kormányt legott értesítsék; azt hiszem tehát, hogy' most már, — ötödnapja levén, hogy azon nyilatkozat megtörtént — a t. kormány azon helyzetben lesz. megmondhatni: vajon tény-e az, és ugy lett-e kimondva? oly alakban történt-e a nyilatkozat a mint a hírlapok közölték. Másodszor szükségesnek tartom kérdést intézni az iránt, mert, mint mondám, meg vagyok győződve róla, hogy állást foglalni most már mulhatlanul szükségessé vált; nem is hiszem, hogy külügyministeri hivatalunk e tekintetben még habozhassák, — tehát reánk nézve most már csak az a kérdés, mily irányban történjék ezen állásfoglalás s én azt hiszem, hogy a magyar nemzet, de különösen a magyar nemzet képviselő testületének joga van, megtudni előre, mily irányban szándékozik a külügyi hivatal működni ; mert hisz csak ott van alkalma a nemzet akaratát érvényesíteni, gondoskodni arról, hogy ezen irány akként választassák meg, a mint a magyar nemzet érdeke követelik. Ez a két kérdés, a melyet a t. kormányhoz intézek. Mielőtt interpellatiómat felolvasnám, még egyet vagyok bátor hozzá tenni. Remélem, hogy daczára ezen interpellatió kényes természetének, a t. kormányelnök lesz oly szives, arra — nem ugy mint az előbbi interpellatiókra — tüzetesen, kimeritőleg válaszolni. Mert mig egyrészről hiszem, hogy most már a diplomatizálásnak, leplezgetésnek semmi értelme nincs; másrészről belső meggyőződésem, hogy az ügynek, az ország ügyének épugy mint a monarchia ügyének ártunk azáltal, hogyha még most az utolsó perczben sem foglalunk határozott állást, és hogy ha megtörténhetik — amitől Isten óvjon, — hogy a közeledő nagy események közepette Ausztria és Magyarország elszigetelten fog állani: ez egyenesen annak lesz tulajdonítható, hogy egyetlenegy hatalom sem tudta, hányadán van velünk, mit akarunk, minő irányban szándékozunk működni. A mely perczben állást foglalunk, bizonyos vagyok benne, hogy azon hatalmak, melyeknek érdekei a mieinkkel közösek: nagyon szívesen fognak velünk szövetkezni. De bármikónt legyen ez, elvárom a t. minister úrtól, hogy e tekintetben határozottan válaszoljon. Magam részéről csak annyit jelentek ki egyelőre, hogy ezt nem azért óhajtom, hogy azután válaszának érdemleges bírálatába bocsátkozzam; mert azt nem tenném most, miután rövid napok múlva ugy is lesz reá alkalmam, akár ugy, hogy elfogadja a t. kormány azt, a mit Simonyi képviselő ur óhajtott, hogy e kérdést külön vita tárgyává