Képviselőházi napló, 1875. I. kötet • 1875. augusztus 30–november 20.

Ülésnapok - 1875-17

136 17. orsüA§;e* ülés B«pteaill»er 18. 1875. és ez a válaszfelirati javallatunkban tökéletesen ugy van kifejezve, hogy első sorban a rósz közjogi törvények, második sorban pedig a rósz gazdálkodás hozta Magyarországot jelen helyzetébe. Szemünkre hányja előadó ur, hogy mi a multak hibáit idézzük fel. Igenis, míg ezen hibák világosan előttünk constatálva nem lesznek, mig ezen hibák okozói és szerzői szigorú vizsgálat által kiderítve s kellőleg megfenyítve, vagy az illetők rendreutasítva nem lesznek: addig nekünk nem lehet reményünk, hogy ezen hibák jövőre mellőztetni fognak, hogy ezen hibák, újra elkövettetvén, a mi ügyeinkben uj zavart nem fognak előidézni. Egyátalán azt merem állítani, hogy semmiféle ministerium e világon nem képes Magyarország pénzügyeit rendbe hozni, a mely ministerium azon kényszerhelyzetben van, hogy elődei tettét kimélnie kell; (Helyeslés a baloldalon) csak azon ministerium, mely tökéletesen független, csak a haza érdekeit tartva szemelőtt: járhat el, csak az lesz képes Magyarországban a rendet behozni, a pénzügyeket jó karba hozni. A mi a vámkérdést illeti, az előadó ur bámulja a mi bátorságunkat: mert azt mondja máv holnapig tartanak az enquete-tárgyalások s a szakférfiak mindeddig még arra nézve sem jöttek tisztába, hogy micsoda utat és módot kövessenek ; mi pedig a mienket nyiltan áruljuk. Igen, mi tisztában vagyunk arra nézve s épen azt hibáztatjuk, hogy ezen enquet-ek nem oly irányban vezettetnek, mely az igazságot kiderítené ; hanem más irányban (Igjz! Igazi a baloldalon.) Ez a baj, ez a fenakadás; mert annak kiderítése, hogy Magyarország önálló vámterület nélkül közgazdászatilag meg nem élhet, nem virágozhatik, nem fejlődhetik: oly egyszerű, az oly könnyen bebizonyítható, hogy mindenki belátja. Hanem természetesen ha arról van szó, hogy azt bizonyitsuk be, hogy Magyarország közös vámterület mellett élhet Ausztriával s élhet közgazdászatilag jól; ennek bebizonyítása aztán, megvallom, nem hónapokat, hanem éveket fog igénybe venni és sohasem fog tisztába jönni. T. ház! Nem akarok a vámkérdésről hosszasan szólni, elég mondatott már erre nézve ez alkalommal. Csak azt mondom, ha nekünk jogunk van s ha tesszük mindenütt, hogy saját országunk polgárait, a kik egy kosár gyümölcsöt, vagy egy pár csirkét faluról városba hoznak, megvámoltatjuk és helypénzt fizettetünk vele: akkor nem látom be, miért engedjük mi egy szomszédországnak, hogy tartományaikból száz és száz milliókra menő kelméket hozzon be Magyarországba, anélkül, hogy helypénzt vagy vámot fizessenek. Azt mondja a t. belügyminister ur, hogy ezen vámokat mégis az adózók fognák fizetni, hogy ezek a polgárok zsebeiből fognak kijönni. Igaz, ugy van. Hanem méltóztassék a t. minister urnák meghinni azt, hogy végtelen nagy a különbség a közvetett- és egyenes-adók közt. Az egyenes-adókat t. ház, fizeti az is, a ki nem képes fizetni, a kinek nincs meg és segit rajta a kormány az által, hogy reá küldi az adóvégrehajtást. De t. ház, ha például a posztónak minden rőfére 50 krnyi adó volna kivetve : engem a végrehajtó nem fog arra kényszeríteni, hogy uj öltönyt csináltassak. Ha azt találom hogy öltönyöm 2 — 3 frttal drágább lesz ezen vámtétel következtében : tőlem függ, öltönyömet jobban kímélni s én mindenesetre csak akkor fizetem ezen vámtételt, ha van, ha bírom, ha tehetem; de semmiesetre sem jöhet rám adóvégrehajtás, mely ezen kiadásra kényszerít. Ez a roppant nagy különség, ez épen a különbség, hogy tudniillik, ha Magyarország még több adét megbír: csakis ily módon bírja meg, ha hogy csak azok fizetik meg, a kik tehetik; mert csak az fogja megvenni azt a kelmét, a ki teheti ; rá kényszeríteni nem lehet; de midőn az egyenes-adót emelik: akkor kényszerítik a fizetésre azt is, a ki körülményei helyzeteinél fogva fizetni nem képes. Minden tekintetben legnagyobb méltányossággal, sőt bizonyos tekintetben kímélettel járunk el szomszédaink a Lajthán túli tartományok és országok érdekei iránt, ők egy fejedelem alatt élnek velünk, negyedfél század óta; nem mondhatni, hogy mindég a legbarátságosabb viszonyban éltünk egymással, de végre is sorsukban megosztoztunk, és mert oly soká voltunk együtt: illő, ha számba vesszük, hogy a fejedelmi kapocs mégis bizonyos összetartozást tartott fenn köztünk, illő, hogy rájuk valamivel kíméletesebben tekintsünk, mint idegenekre; de hogy a saját magunk érdekeit is feláldozzuk nekik, hogy saját magunk húzzuk a rövidebbet: ezt kívánni, ugy hiszem, még sem lehet. Vannak a természettan történetében is példák arra, hogy vannak állatok, melyek saját vérükkel táplálják saját gyermekeiket; de, hogy saját vérükkel szomszédjaikat táplálják és saját gyermekeiket éhen veszni hagyják: erre nincs példa; (Derültség a baloldalon) pedig uraim, mi is ezt tesszük, ha a magunk érdekeit feláldozzuk. Ha tudjuk, látjuk, hogy iparunk nem fejlődhetik, kevés iparunknak, a mink van, tönkre kell menni azért, hogy szomszédaink ipara virágozzék s ezt mégis elnézzük: ez annyit tesz, mint vérünkkel táplálni szomszédainkat s éhen hagyjuk halni saját gyermekeinket. (Igaz! Ugy van! a szélső bal felől.) Nem fogok a t, előadó úrral a fölött vitatkozni, vajon nagy különbség van-e abban, hogy