Képviselőházi napló, 1872. XV. kötet • 1875. február 9–ápril 2.

Ülésnapok - 1872-355

888 355. országos ülés ápril 1, 1875. P.-Szathmáry Károly: Tisztelt ház! Fájdalom, hazánk ma még csak azon helyzetben van, hogy ezen ügyet, mint sok más nemes és közművelődési kérdést, csak két szempontból tárgyalhatjuk országgyűlésen: az egyik maga a könyör vagy bumanismus szempontja ; a másik a kivihetőség szempontja. A tanügyi bizottság beadott törvényjavaslata e két szempontnak megfelel; az ország sanyarú anyagi viszonyaihoz mérten szűkmarkúkig ad ugyan, de rögtön ad, és a régi latin közmondás szerint: „bis dat, qui cito dat" , azoknak ad és azokon kivan első sorban segíteni, a kik legnagyobb ínségben és nyomorban vannak, és nem állit föl fokozatokat a nyomor különböző rangjaiban, melyek valóban az embert a londoni koldusok rangfokozataira emlékeztetik. A kisebbségi vélemény benyújtója, előttem szólott tisztelt képviselőtársam röviden megemlítette azon eltérő nézeteket, melyek ezen javaslattal szemben állanak, és hangsúlyozta, hogy különösen a kivihetőség szempontjából is előnyösebbnek tartja az ő javaslatát. Ismeretes a Tisztelt ház előtt ezen javaslat, és bár nem kívánok részemről fercmi harezot előidézni, sőt óhajtom, hogy a törvényjavaslat minél előbb végig tárgyaltatván, törvényerőre emelkedjék: mindazáltal ezt pártolván, lehetetlen nem reflectálnom a benyújtott kisebbségi véleményre. E kisebbségi javaslat, melyet tisztelt barátom nyújtott be: nem bir két előnyuyel, mely a tanügyi bizottság által benyújtott javaslatnak tulajdona; nem bir először a kivihetőség, és másodszor nem bir épen e miatt a bumanismus sajátságával. A kivihetőség tulajdonával nem bir azért: mert oly előmunkálatokat követel, melyek a nagy seb orvoslását hosszú időre hátratolnák. Az ő javaslata oly statistikai előmunkálatot követel, melyben minden, akár községi, akár felekezeti tanitó fizetése nyilván tartható legyen. Hogy pedig ez, a mi igen szerény és mondhatni, gyarló statistikai eszközeink mellett miképen lehet eszközölhető: annak megítélését ő reá és azokra bízom, kik hazai viszoyainkat e tekintetben ismerik. Nem hallgathatok el erre vonatkozólag egy példát, a mely anekdotaszerü, de megtörtént. Tudva van. hogy vannak országunkban oly tanítói fizetések, melyek sajátszerűségre nézve páratlanok; ezek közül emlékszem egy esetre; ugyanis van Szathmárban egy helység, hol a tanitó fizetése abból áll: szilvaéréskor fölmászhatik a fára, azon egyet rázhat és kettőt toppanthat. Ugyan kérdem: lehet-e az ilyen fizetések összegét eruálni? lehet-e valamely bizonyos összeget számokban megállapítani ? A szilva némely évben épen nem terem: ekkor a tanítónak semmi fizetése sincs ; máskor sokat terem : és ekkor tisztességes fizetése jut. Hogy ily esetben hogy lehet a fizetések összegeit megállapítani: ennek megítélését tisztelt barátom és mások belátására bizom. A kisebbségi javaslatnak második előföltétele az, hogy a javaslat a hazában élő minden tanítóra nézve foganatosittassék. Ez oly dolog, a mit senki sincs, a ki ne kívánná; de méltóztassék meggondolni mindenkinek, hogy mennyi idő szükséges arra, hogy felekezeti iskoláink mindannyian fölemelkedjenek legalább azon niveaura, midőn néptanítóink 2

/

8-ad része nem érte még el a 300 forintos fizetést, hogy a hitközségek képesek legyenek ezen minimumot megadni ; vagy legalább*" az állam időt nyerjen arra, hogy ily tanítókkal ellátott iskolákat, állítson föl? A harmadik, kezelési akadály, melyet, tisztelt barátom méltóztatott a tanügyi bizottságban is hallani: az, hogy kormányunk közegei nem vállalkoznak arra, hogy, a mint ő kívánja, a tanítók fizetésének aránya szerint adandó nyugdijakat kezeljék. Mert könnyen belátható, hogy ha egy kulcsra van az egész átvive: könnyebb a kezelés ; mintha annyiféle a nyugdij, a hány tanitó van. Minthogy pedig a mostani hivatali körben nem vállalkoznak a kezelésre: több tisztviselőt kellene fölvenni. Már pedig épen az a baj hazánkban az ilyen intézményeknél, hogy rendesen többe kerül a regié, mint a mennyi az illető czélra fordittatik. Inhumanussá válik tisztelt barátom javaslata az által, hogy meszsze távolba tolja ezen annyira égető kérdés megoldását; inhumanussá válik másodszor azért, mert ha keresztül nem vihetők volnának azon előföltételek, és mégis az ő rendszerét alkalmaznék: azon esetben azon néptanító, a kinek például 60 forint fizetése van : CO éves korában 10 forint nyugdíjjal bocsáttatnék el, a mi nem volna egyéb, mint koldustarisznya ; inhumanussá válik továbbá harmadszor azért, mert a kisdedóvókat bizonyos formai nehézségek miatt kihagyja a tanítók rendéből; én pedig azt hiszem, hogy ha szegénység és érdem van: akkor az megvan a tanitói osztálynak ugy legalsóbb, mint legmagasabb fokán, és ha a nemzet segélyt nyújt, azt ép ugy kell nyújtania a legalsóbb, mint a legfölsőbb fokon. Azon formai kérdés, melyet tisztelt barátom a bizottságban fölhozott, nem alkalmazható ide; mert az csupán azon alapsú'í, hogy a kisdedóvók nincsenek még a törvénybe foglalva: tehát nem lehet e törvényben sem róluk szólani. Ez azonban circulus viciosus ; mert ha most nem foglaljuk bele, és — a mit hiszek, —• a kisdedóvókra vonatkozólag a közoktatási minister ur a lehető legrövidebb idő alatt törvényjavaslatot fog benyújtani: akkor e törvényt újra kellene alkotni. Ennélfogva nem fogadhatom el tisztelt barátom javaslatát. Nem tartom sem kielégítőnek, sem helyesnek a tanügyi bizottság javaslatát sem ; hanem tartom I azt e kérdés első stádiumának. Egyszersmind nem