Képviselőházi napló, 1872. XIV. kötet • 1874. deczember 17–1875. február 8.

Ülésnapok - 1872-328

256 328. országos ülés jamiár 30. 1873. nem bábozik, hogy 13 millióval több készpénzt huz ki az adózok zsebéből, a kiknek pedig nincsen annyi pénzük sem, mint a mennyit az állampénztárba fizetni kénytelenek. Igaz, hogy ezt számokban kifejezni nem lehet; de azon kárnak resultatuma, mely abból származik, hogy az adózok zsebéből 13 millióval több huzatik ki : sokkal nagyobb leentl. mint a milyen kár származott volna abból, ha a tisztelt pénzügyminister ur valamivel kevesebbet kap is a bankkérdés megoldásából. Erre nézve vélemény-különbség nem lehet. Én, tisztelt ház, azon forrásokból, melyekre a tisztelt pénzügyminister ur hivatkozik, megvallom, sokat rnin] reménylek. Azok a közös activák előttem már valóságos mythost képeznek, melyekről éveken át hallok beszélni; de mindeddig még nem láttam semmi kézzelfogható eredményt. Ezek léteznek; meglehet, hogy meg is fognak fejtetni, de ez olyan kérdés előttem, mint az európai diplomutia előtt a keleti kérdés, mely mindig fölbakkan. de sohasem oldatik meg. Ebből, azt hiszem, a tiszteli minister ur nem sok eredményt fog húzni s nem fog húzni azon gyümölcsözőleg befektetett összegekből sem, a melyeket annyiszor hallottunk, értem a keleti vasút prioritásainak elzálogosítását. Ebből, megvallom, nem tudok remélni semmit és csodálkozom, hogy a tisztelt minister ur ugyanegy pontba foglalja össze félelmét arra nézve, hogy azon 8 —10 millió tallér fölmondatik 8 —10 nap alatt és egyúttal azon reményét, hogy ebből négy millió forintot fog húzhatni. Tehát egyszer fekete pontokra mutat, azután meg azt mondja, hogy ez négy millió forint jövedelemre fog vezetni. Ez mindenesetre sajátságos dolog. A péiizügyminister ur panaszkodik, hogy a mi őt nagyon biínfja, az azon Damokles-kard, mely fölöttünk lóg a 150 milliós kölcsön képében. Az igaz, hogy az valóban szerencsétlen egy helyzet, hogy mi köteleztük magunkat a 150 millió forintot öt esztendő alatt visszafizetni. Hisz kérem a tisztelt minister urat, miután ezen kölcsön első felét ő már készen találta : lehetetlen volt föl nem ismerni ezen költségnek ugy drágaságát mint káros voltát az államhiteire és az állam jövőjére nézve. Hát miért kötötte meg akkor a kölcsönnek másik felét? Ez iránt kérdést tettem már a múltkor, fölemiitvén, hogy tétettek akkor is a minister urnák más sokkal kedvezőbb, nem oly rövid időre szóló és nem is oly Damokles kardjaként fölöttünk lebegő ajánlatok: miért nem méltóztatott ezeket elfogadni? Akkor azt mondotta a minister ur, hogy majd máskor felel. Én nagyon kíváncsi vagyok ezen feleletre és valóban örvendeni fogok, ha olykép felel, hogy abból meggyőződhetem arról, hogy csakugyan helyesen járt el, midőn azon kölcsönt elfogadta, a mely, saját beismerése szerint, mintegy Damokles-kard lebegett fölöttünk és a mely mindenesetre méregdrága volt. Hogy egyebet e tekintetben ne mondjak, elégmegemlítenem azt, hogy annak — és ez nyíltan bevallott titok — törvényhozásilag megszabott proYisioja többe keiül három millió forintnál. Ez oly provisio, a milyenről én még életemben nem hallottam. Tisztelt ház! Nyíltan bevallom, hogy azon forrásokat, a melyeket a minister ur a beteg orvoslására teremt : sem kielégítőknek, sem alkalmasaknak nem tartom arra, hogy bajainkat orvosolják. mert igaz. hogy azon kölcsönből visszamaradt pénz érintetlenül maradt; de azon összegek, a melyekre a pénzügyminister ur szárait : vagy olyanok, a melyek a nemzetnek közgazdászatilag nagyon ártalmasak, mint azon 13 millió forint; vagy olyanok, a melyekre bizton nem számíthat. En nem láttam, hogy a tisztelt minister ur egész beszédében akár most, akár mikor a budgetet beterjesztette, rámutatott volna, a baj gyökeres orvoslására; hanem azt látom, hogy a minister ur palliativumokat használ; moschus-t ad be a betegnek,, hogy annak életét föntartsa, tekintet nélkül arra, hogy ezzel annak idegrendszerét megrontja, sőt életképtelenné és erőtlenné teszi jövőre. Én nem találom, hogy gyökeres orvosláshoz fogott volna a minister ur; hanem igenis találom azt, hogy követi azon politikát és azon programmot állította föl, melyet Somssich képviselő ur oly makacsul vonakodik elfogadni: „Qui habét tempus, habét vitám." Ez helyes lehet bizonyos körülmények közt; de egy állam bajainak orvoslásánál, nézetem szerint, nem ily eljárást kellene követni. Épen ezen programúi maga „Qui habét tempus, habét vitám

11 mutatja, hogy semmi bizonyos orvoslásunk nincs; sőt még kilátásunk sincs arra, hogy gyökeresen orvosolható a beteg, hanem hagynunk kell, hogy tengődjék a beteg addig, a mig lehet, és ha nem lehet, akkor haljon meg. De egy államnak elhalni és egy beteg államot igy gyógyítani nem szabad, Azt mondja a tisztelt minister ur, hogy a gyökeres orvoslás nehéz és időt kivan. Igenis a chronicus bajok orvoslása nehéz és időt kivan; de ez mindenütt igy van. Ezen nehézségekkel azonban szembe kell szállnunk és az időt nem kell kímélnünk, hanem mielőbb hozzáfognunk az orvosláshoz. Én részemről, tisztelt ház, azt vélem, hogy a mi bajainknak biztos orvosságát föltalálhatjuk először a kiadásoknál eszközlendő megtakarításokban, másodszor hitelünk javításában s adóképességünk fokozásában. A megtakarításoknak megvan a maga határa. Sok helyen el van terjedve azon vélemény, | hogy igen sok a hivatal, a mi igaz is, s azoknál