Képviselőházi napló, 1872. XIV. kötet • 1874. deczember 17–1875. február 8.

Ülésnapok - 1872-327

240 327. öjfszágos ölés jairaár 29. 18ÍS. A költségvetésről, melyet benyújtottak, azt mondja, hogy a kormány takarékossági programijához híven akarja ez alkalommal is költségvetésébe fölvenni mindazon megtakarításokat, melyeket a legközelebb életbeléptetendőknek tart. Ezen herculesi munka teljesítésére vállalkozott Ghyczy Kálmán pénzügyminister tir. Ő már nem beszél oly határozottsággal, ő nem mondja azt, hogy az egyensúly helyre fog állani, hogy pénzügyeink rendezve lesznek két év alatt; hanem szorítkozik arra, hogy ha ez évben és a jövő évben tizenhárom usque tizenöt millió forintot adunk neki, u] adók megszaáltal s az ország egyéb jövedelmei is fönakadás nélkül befolynak : akkor a kölcsönből fönmaradt pénzzel képes lesz az ország költségeit két évig födözni. Kérem, ez egészen más, mint a ministerelnök által hangoztatott államháztartásunk és viszonyaink rendezése és az egyensúly helyreálütása. Ez csak azt mondja, hogy adjanak nekem hatvan — hetven milliót: én képes leszek abból ötven milliót megfizetni. Ez már nem oly herculesi munka. Pedig a pénzügyminister ur előterjesztése az, mert ő azt mondja: Van huszonöt millió deficit — a mi mellesleg legyen mondva nem hiszem, hogy csak huszonöt legyen, hanem én elfogadom a pénzügyminister ur állítását, — van, vagyis volt; mert hisz január 1-jéről beszélünk, holott már annak végén vagyunk, tehát volt január l-jén az állampénztárban tizenkét és fél millió forint. Ez igen természetesen azon kölcsönből fönmáradt összeg volt. Tehát nem mondom, hogy valósággal azon pénz folyt be; hanem kölcsönpénz ment oda, a hová jövedelempénznek kellett volna menni. Talajdonképen tehát ezen pénz nem az 1874-ik év jövedelméből, hanem a kölcsönből maradt fön. Tehát volt tizenkét és fél millió az állam pénztárában ; volt azonkívül harminczkét millió szintén ezen kölcsönből; azonkívül adőjövedelemből huszonhét millió forint, összesen tehát hetven és fél millió. Abból, azt mondja, a két esztendei deficitet kell neki födöznie. A deficitet számítja 25,495.600 írttal; ez tehát csak ötvenegy milliót vesz igénybe. Igen könynyü lesz tehát ezt hetven millióval födözni. De ezt én nem tekintem a pénzügyek rendezésének ; mert épen az, hogy a pénzügyminister csak addig képes megnynjtatni az országot és a házat arról, hogy a költségek födözve lesznek, mig a kölcsön fölvett pénzek tartanak; azontúl pedig nem képes semmit sem mondani: ez mutatja, mily zavarnak és nehézségnek nézünk mi elébe az 1877-iki év kezdetén. A pénzügyminister ur, a mint hivatalát elfoglalta, midőn már tájékozva volt és a háznak a költségvetést beterjesztette, azt mondotta: hogy ő a beteg ágyához akkor hivatott, mikor a baj már veszélyessé vált. A pénzügyminister ur azt mondta: akkor fogadta e a pénzügyi tárezáí, mikor azt mások elfogadni nem akarták. A pénzügyminister ur talán nem gyanította, hogy ez által mily nagy felelősséget vállalt magára és mily nagy várakozást keltett az országban. De az ország népe azt nem várta a pénzügyminister úrtól, ismerve kitűnő hazafiságát, buzgóságát, nagy tehetségét, jellemét, és egyátalaban ugy ismervén, mint a pénzügyminister urat ismerte az ország : nem várta, hogy minden terv, minden programm nélkül vállalkozzék egy baj orvoslására, melyet fölismert veszélyesnek ; de hogy azt miként fogja elhárítani, arról semoiit sem szólt. A pénzügyministe ur akkor, mikor elismerte, hogy egy veszélyes bajrorvoslására vállalkozott, elismerte azt, hogy az ország nagy várakozást keltett az által hivataloskodásához. Midőn azt mondta, hogy akkor fogadta el a pénzügyi tárczát, mikor azt mások elfogadni nem akarták: egyszersmind az által azt is mondotta : hogy én aaért fogadom el, mert én több erőt éreztem magamban, mint mások; én tudom a bajt, és ismerem az orvosságokat és azért fogadom el ezen állást. Most a kérdés az, hogy a pénzügyminister ur miként felel meg ezen várakozásnak, A pénzügyminister ur szerette azon metaphorát, hogy mint orvos hivatott a nehéz beteg ágyához. Ám legyen. Én azt találom, hogy a beteg betegsége csakugyan veszélyes és a betegnek élete igen drága lévén, ha még oly bizodalommal viseltetünk is az orvos irányában: ezen nagy betegnek nagy családja, a nemzet, már most eonsiliumot tarthat fölötte; és mi itt vagyunk, hogy eonsiliumot tartván a beteg fölött, bírálat alá vegyük a rendes orvos eljárását, ítéletet mondjunk a fölött, hogy vajon fölismerte-e a bajt, és azon gyógyszereket alkalmazta-e, a melyek a betegség orvoslására szükségesek voltak. Ily helyzetben, mint a minő a mienk: nem lehet, nem szabad megcsalnunk azok bizodalmát, a kik bennünket erre fölszólítottak, hogy minden más tekintetet félretéve, tárgyilagosan, az ügyhöz szorosan ragaszkodva a szerint járjunk el, a mint a dolog természetét fölismerjük. A legerősebb szertől sem szabad visszarettennünk; sőt magának a késnek használatából sem ; hanem ki kell vágni bátran a fekélyt, nehogy a vadfene a test további részét megrontsa. Immedicabile vnínus ense recidendum, ne pars sincera trahatur. És ha fölismertük a bajt és a gyógyszert: annak beadásával késni nem szabad; mert itt a késedelem szintúgy halálos, mint az elhibázott lépés. Nam sero medicamen paratur, dum mala per longas invaluere moras. Mi azon állapotban vagyunk, hogy épen nem szabad késnünk, mert államhitelünk minden^segély forrásai kifogynak, ha hetekig, hónapokig késedelmeskedünk.