Képviselőházi napló, 1872. XIII. kötet • 1874. julius 28–deczember 16.

Ülésnapok - 1872-306

306. országos ülés günk az, hogy sohasem hiszünk semmit, legalább semmi roszat mindaddig : mig be nem következett. E hiba képezte forrását legelső szerencsétlenségünknek a mohácsi vészkor; a nemzet nem akarta hinni a veszélyeket, a melyek őt fenyegették. Később, az ujabb korszakban, 1848. elején, a nemzet nem akarta hinni, midőn figyelmeztették arra, hogy Bécsben micsoda fegyvereket kovácsolnak ellene: csak akkor hitte már, midőn a baj bekövetkezett. Egy évvel később mindenki figyelmeztette a nemzetet, hogy jő a muszka : a nemzet nem hitte előbb, csak mikor bekövetkezett. A legutóbbi időben, békés időben, midőn az évek óta folytatott szédelgést illetőleg a hazában minden józan eszű ember mondogatta a figyelmeztetést, hogy abból átalános romlás és bukás fog következni: nem hitte senki, sőt akadtak kormányférfiak, kik még ápolták is a szédelgést, s bekövetkezett a Krach, akkor elhitték. íme, uraim, ne ámítsuk magunkat az iránt, — mit én, mint a háznak egy csekély tagja mondok, de tartok tőle, hogy rövid idő múlva mondani fogja az egész világ, hogy közel állunk egy nagy politikai Krach-hoz. Ezek az utolsó perczek, melyekben még intézkedhetik Magyarország önmagáról ugy, hogy jövőjét a veszélytől megmentse. Ne pazaroljuk el tehát ez utolsó perszeket és ez utolsó perczeknek felét ne kívánja a kormány a maga és rendszere javára igénybe venni. Az előadottaknál fogva nem adom meg a kormánynak a fölhatalmazást, s pártolom Madarász József barátom javaslatát, illetőleg a kisebbség véleményét. (Helyeslés hal oldal felől.) Tisza Kálmán: Tisztelt képviselőház! (Mozgás.) Nem volt szándékom a jelen kérdéshez szólani; nem volt pedig azért, mert, miután a kisebbségi véleményt pártolom, tudtam, hogy annak beadói, vagy közülök legalább egy kifejezi a nézeteket, a melyeknek alapján a kisebbségi vélemény áll. A vitát pedig magam részéről hosszabbá tenni nem óhajtottam; mert nekem az a meggyőződésem ma, s az volt, midőn a házba jöttem, s az egyátalában a mostani, mindenesetre komoly napokban, hogy igenis minden kérdésnek meg kell adni a maga kellő súlyát, s mindegyiknél jelezni kell az álláspontot ; de sem ma nem akartam, sem máskor nem fogok akarni odajárulni, hogy a vitákat hosszura nyújtván, az eldöntő perez késleltessék; mert azt tartom, hogy, bármi történjék is a parlament előtt fekvő nagyfontosságú kérdésekre nézve, — nem a mait értem csak, hanem egyátalában első sorban mindazokat, a mik az államháztartás rendezésére vonatkoznak, — bármi történjék is, mondom ; azt igenis óhajtandónak tartom, hogy az eldöntés ne hagyjon sokáig várni magára. deczember 9. 1874. 291 Azonban kénytelen vagyok fölszólalni két okból. Az egyik, a legfőbb ok, a mely fölszólalni késztet, az igen tisztelt pénzügyminister ur nyilatkozatának némely része. A másik az, hogy — a mint igen természetes, különösen ezen tárgynál — a vita bővebb keretet öltvén, kénytelennek érzem magam, saját álláspontomat ez alkalommal jelezni olyanokra nézve is, a mik e vita szoros keretén kivül esnek ugyan, de mint vele igen könnyen kapcsolatba hozhatók, itt fölemiittettek. A mi mindenekelőtt azt illeti, hogy az úgynevezett indemnytit vagyis a fölhatalmazást megtagadni, vagy meg nem tagadni, alkotmányos, parlamentalis módszer-e: egész őszinteséggel kimondom a tisztelt ház kebelében, hogy alkotmányos ugyan, parlamentalis ugyan, de a rendszeres viszonyok közt nem használandó. De épen az, hogy rendszeres időben, rendszeres körülmények közt nem használandó : indokolja, hogy mostan, viszonyaink közt helyes és jogos az azzal való élés. Mert nem tudom, hogy van-e valaki e házban, de alig hiszem, hogy lenne, a ki parlamentalis viszonyainkat pénzügyi viszonyainkkal kapcsolatba hozván azt mondja, hogy mi rendszeres viszonyok közt élünk. És én, tisztelt ház! midőn a fölhatalmazást meg nem adom: nem azért nem adom meg ; mert, a mint a tisztelt pénzügyminister ur Móricz Pál tisztelt barátomat félreértve mondta, nincs még meg a pénzügyi rendezés; nem azért, hogy minden reformok rrár végrehajtva nincsenek; hanem nem adom meg azért: mert nekem meggyőződésem, hogy, bárhonnan eredt legyen is a baj, igaz. mindnyájunknak kötelességünk e bajon segíteni akarni, a mely iránt való kedvet azonban az ellenzékben a tiszteit pénzügyminister úréhoz hasonló szemrehányások nehezen fogják növelni; mondom, elismerem mindnyájunknak kötelességét, ha a baj megvan, segíteni akarni a bajon; kötelességünk, ha meggyőződünk okvetlen szükségességéről, magunkra és a nemzetre, bár igaz, hogy máris súlyosak az áldozatok, még súlyosabbakat is megszavazni; de mind ennek egy föltétele van, és ezen föltétel én előttem az, hogy egyfelől lássam inaugurálva azon utat, a melyen a reductiokban haladni fogunk, mert, hogy nem lehet mindent egy év alatt reducalni, azt értein; de nem látom kimutatva az utat, hogyan fogunk tovább haladni; a másik az, hogy midőn áldozatokat követelünk : gondoskodjunk a módokról is, a melyek az állam vagyonosságát, hitelviszonyainak rendezése által emelni képesek lesznek. A nélkül követelni áldozatot, hogy ezekről egyszersmind együttesen ne gondolkozzunk: engedelmet kérek, én nem tartom helyesnek, és én, a ki kész vagyok, a mi csekély befolyásom van vagy lesz, odafordítani, hogy a nemzet, ha megtörténtek azok, a miket mondottam, ha megtörténtek azok, a mikhez joga van egyfelől, O *" ;

iO (