Képviselőházi napló, 1872. IX. kötet • 1874. január 17–april 20.

Ülésnapok - 1872-222

394 222. országos, ülés april 20. 1874. Ha az igazságügyminister ur mindazon intézkedéseket előzőleg megtétetni látná szükségesnek, hogy a közjegyzői intézmény behozattassék: akkor az égető szükségek kielégítése még igen hosszú időre elhalasztatnék, s még kérdéses volna, hogy azon reform-intézkedések, melyek törvénykezési, illetőleg igazságügyi egész rendszerünket, úgyszólván, átkarolják, még azok is elégségesek volnának-e a közigazgatási hatáskör oly tágítására, milyent ő hoz javaslatba. Az egyes részletekre nézve igen kevés megjegyzésem lesz. Azt mondta Dulovics képviselő ur, hogy a hagyatéki eljárásnál bizassék a közjegyzőre annak is megítélése, hogy bíróság elé, illetőleg törvénykezés útjára utasittassék-e az ügy, vagy sem. Ez igen könnyűnek, igen csekélynek látszik, ennek azonban igen nagy fontossága és hordereje van. Nem elég azt belátni, hogy ezen ügy egyszerűen bíróságon kívül intézhető-e el, tehát peres tárgyat nem képez-e, vagy sem? hanem, a mint méltóztatik tudni, meghatározandó az is, hogy kit illet esetleg a felperesség, és kit az alperesség. Ennek megítélésében, a határozatnak ily értelembem behozatalában igen-igen fontos, a per kimenetelét, annak lényegét befolyásoló körülmények rejlenek. Ettől, mint mondani akartam, igen gyakran függ a per kimenetele. Mert, hogy egyebet ne említsek, a bizonyítási kötelesség kérdése ezen kérdés eldöntésében rejlik, hogy kit illet a bizonyítási teher, az által szabályoztatik, ki a fölperes, s ki az alperes? A ki állit, az tartozik bizonyítani. Az ellenfél állítására elégséges egyszerűen azt mondani, hogy az állítás nincsen bebizonyítva, és ha az állító fél azt nem bizonyította be : akkor a törvénykezési és bizonyítási szabályok szerint az, a ki egyszerűen csak tagadott, nyerte a pert. (Mozgás.) Ez tehát előzetes, igen fontos kérdés megoldását tételezi föl. Ez nem lehet tárgya az administrativ eljárásnak, ez tárgya a bírói cognitionak. A törvényjavaslat elkülönitette ezen két tényezőt, Az, a mi administrativ utón, a jelenlegi eljárás szerint, a végrehajtó által teljesíthető, a mi pusztán hagyatéki eljárás: az a közjegyzőre bízatott; a mi pedig a bírói belátást, sőt jogorvoslatot tehet szükségessé: az a bírónak van föntartva, mert az a bírói cognitio körébe tartozik. Dulovics képviselő ur egy nagy elvet is állított föl. Azt mondta, a peres eljárás tárgyát nem képező minden bírósági ügy a közjegyző körébe tartozzék. Én, bármennyire is óhajtandónak tartanám a szükséges előföltételek létezése esetében a közjegyzői hatáskör tágítását: ezen elvet még sem volnék hajlandó elfogadni. A telekkönyv vezetése maga sem peres bírói eljárás; a kikeblezés, kitörlés nem szükségei bírói cognitiot, ezen elv folytán pedig maga a telekkönyv vezetése is közjegyzőre lenne bízandó. Már pedig én nem hiszem, hogy jelenlegi rendszerünk és szervezetünk mellett ezt megnyugvással tenni lehessen. A kényszer tekintetében, mint minden igazságügyi szervezetre vonatkozó kérdésnél, ugy ennél is nem annyira az elv, mint az előföltételek létezése mind a törvény, mind pedig az egyének tekintetében az elhatározó. Francziaországban nagyon természetesen, a hol 150 francot fölülhaladó ügylet nem érvényes, hogy ha okiratban nem foglaltatott: nagyon könnyen át lehet tenni a törvénynek ezen már régi traditio által megerősített, a közszellembe átment, mindenki által ismert intézkedéseit a törvénykezés egy másik ágára, a per rendkívüli eljárásra; de más országokban annak kimondása, hogy valamely okirat nem érvényes, hogy az azt megelőző jogügylet nem kötelező, hogy ha a ház megvétetett, ha annak ára kifizettetett, az átkeblezés még sem eszközöltethetik, sem tulajdonjogi igényét az illető vevő, a ki az árt kifizette, nem érvényesítheti : — ennek kimondása, mondom, az anyagi törvénynek nagyon lényeges megváltoztatása nélkül absolute képzelhetetlen. De más következményt is vonna maga után. Ha egyszer telekkönyvi bekeblezésre fölállittatik : akkor alkalmaznunk kell azt a bekeblezésre is; de ez maga után vonná a logikai nexus szerint, az egész rendszer átváltoztatását, és oda kellene vezetnie, hacsak logikátlanságot nem akarunk a törvényben megállapítani, a mint van Francziaországban : tudniillik a jogügyeletek közül szükségszerű okiratok fölvételére. De van még itt egy másik szempont is. Én minden igazságügyi szervezetnél az eldöntő, elhatározó kérdésnek azt tekintem, hogy vajon ilyen vagy amolyan szervezet mellett sikerül-e megbízható oly közegeket megnyerni az ügyek vezetésére, melyek kiválólag képesítve vannak erkölcsileg és tudományilag, hogy azon föladatnak megfeleljenek. A közegek jósága a szervezet jóságának próbaköve; minden egyéb tekintet mellékes, az elhatározó, a döntő mindig az. Nézetem szerint tehát csak annyit és oly körrel lehet kinevezni és alkalmazni egyéneket, menynyire már a törvény hozatala alkalmával meg van győződve a törvényhozás, hogy ennyi ember azon kivántatóságokkal, melyek a törvény végrehajtására föltétlenül szükségesek, meg fog nyeretni, és hogy biztosítva van az, hogy akkor, a midőn az állam elhatározza, hogy oly nagyfontosságú és horderejű intézkedések, milyen az okiratok semmissé nyilvánítása, hogy ha nem közjegyző által állíttatott ki: oly egyének által fognak kezeltetni, kikért a kezességet már előre elvállalja, nehogy a törvény hozatala által az állam hozassék azon helyzetbe, hogy kényszerítse a közönséget, a népet oly emberekhez