Képviselőházi napló, 1872. IX. kötet • 1874. január 17–april 20.

Ülésnapok - 1872-200

158 200. országos ülés. február 2. 1874. Épen arról van pedig szó, hogy ez bebizonyittassék. Miután épen e kérdésről szólok, s miután ugy látom, hogy a tisztelt túloldalon ülők, kik a törvényjavaslatot megszavazni szándékoznak, leginkább ezen érv súlyának engednek, hogy azt mondják: a kormány az állam firmájának vezetője, hogyan kívánhatják tehát önök tőlünk, kormány-pártiaktól, hogy a kormány firmáját compromittáljuk, kitegyük annak, hogy jövőre semmiféle pénzember a magyar kormánnyal szerződésre ne merjen lépni? Nagyon fontos ezen kérdés, és ha igy lenne, a mint a képviselő urak fölfogják : én tökéletesen érteném az ő hozzájárulásukat; csak hogy egy nagy baja van e theoriának: az, hogy nem parlamentbe való, mert e theoria alapját képezi az absolutismusnak. Hiszen épen ez az egyedüli különbség, mely létezik az absolutismus és az alkotmány közt. Az absolutisticus kormányu országban az államot az absolutisticus kormány föltétlenül képviseli, az alkotmányos országot a kormány csak föltételesen képviseli, és a szerződések a törvényhozás jóváhagyásának föltételéhez vannak kötve. Ha mi elismerjük azt, hogy a kormány firmája kötelező ránk nézve még akkor is, mikor az országgyűlés beleegyezését ki nem kérte : akkor megszűnik minden alkotmányosság, nincs semmi garantiánk többé, hogy ma 17 millióról, holnap 30 millióról, holnapután 100 millióról ne vállaljon kezességet. Ez nagyon veszélyes tan, és ha a tisztelt képviselő urak ezen érv súlya alatt akarják megszavazni a törvényjavaslatot : reménylem, hogy százszor is meg fogják fontolni mielőtt ezen veszedelmes szót kimondanák. A második érv, melyet a szónokok, kik a törvényjavaslatot támogatták, fölhoztak az, hogy az állam hitele kivánja, hogy ne engedjük meg, hogy azon consortium, mely az igazgató-tanácsnak pénzt adott ezen vasút kiépítésére, károsodjék. Megvallom, senki sem látja örömmel, senki nem vonja azt kétségbe, hogy azon consortimnnak követelése jogos, törvényes ; csak hogy nem mi irányunkbán van ez a követelés: az egy társaság ellen szól, és ha mi ma ezen térre lépünk, hogy hitelünk érdekében megfizetjük a részvény-társulatok adósságait, gondolják meg uraim, minő esélyeknek teszszük ki az állam kincstárát. Hiszen nyilvános titok, hogy több mint négy vasúti társulat csaknem hasonló követelésekkel áll az állam ellenében; s ha mi most megállapítjuk ezen praecedenst: akkor nagyon nehéz lesz azt megtagadni azoktól, a mit megadunk most önnek. Az egész ügyre nézve röviden elmondom egyéni nézetemet, mely elüt sokakétől. Egyéni nézetem az, hogy valamint bizonyos az, hogy az állam hitelére kártékonyán fog visszahatni, ha azon consortium, — mint a ministerelnök ur monda — a bukás szélére vitetnék, a mit senki köztünk nem kíván; ép oly bizonyos az is, hogy ha ma arról lenne szó, hogy az állam kötelezi magát arra, hogy a részvényeseket egészen kielégítse: arra sem adnám szavazatomat. Mert azt nem tagadhatom, hogy ha hibázott az igazgató-tanács, ha hanyagságot követett el a kormány: — hibáztak a részvényesek is, miért nem ügyeltek föl érdekeik fölött ? Én azt hiszem, hogy ezen dolgon máskép segíteni nem lehet, mintha államvasuttá fogjuk átváltoztatni a keleti vasutat, magunkévá teszszük: és akkor azután, ha kell terheket viselni, tudni fogjuk, hogy miért viseljük; de hogy másokért fizessünk akkor, mikor a magunk terheit sem tudjuk sajátunkból fizetni: ez oly könnyelműség lenne, melyet sem a jelen, sem a jövő kor megbocsátani nem tudna. A t. képviselő urnák még egy érvére kell megjegyzést tennem, ő abból vonja ki a kötvények jogérvényességi tanát, mert, úgymond, ha kétely forgott fon: miért nem hozta ezt elő Simonyi Ernő tisztelt barátom 1870-ben, midőn az országgyűlés a tordai szárnyvonalra meghatározta az irányt: miért nem szólalt föl akkor, hogy ne ismerjük el a keleti vasuttársulat igazgató-tanácsát? Először, bocsánatot kérek, nagyon furcsa dolog lenne, ha abból, mert valamelyik képviselő egy dologban nem szólalt föl: az következnék, hogy az már érvényes; de másodszor ne felejtsük, tisztelt ház, hogy 1870-ben még az egész ország s a törvényhozásnak legnagyobb része — hogy ne mondjam az egész törvényhozás — azon véleményben volt, és jogosan lehetett azon véleményben, hogy a kormány teljesíti fölügyeleti jogát: akkor még senki sem gondolhatott rá, hogy ott oly rettenetes törvénytelenségek követtetnek el, mint a milyenek elkövettettek. Tisztelt ház! Én ezen általam előadott okoknál fogva a szőnyegen lévő törvényjavaslatot el nem fogadhatom a részletes tárgyalás alapjául, és ezzel már meglehetősen befejeztem volna beszédemet, ha nem volna e kérdésnek egy pontja, mely nekem mint egy személyes kérdésem, melyre nyilatkoznom kell. Méltóztatik talán még emlékezni a tisztelt ház, hogy azon határozati javaslatot, melynek folytán a tisztelt ház tavaly február 12-én ezen ügyet az együttes bizottságokhoz utasította: én voltam szerencsés akkor benyújtani. Miután most a Simonyi Ernő tisztelt barátom által benyújtott indítványt aláirtam és azt szívből lélekből pártolom : nehogy ez által ellentétben lenni látszassam önmagammal, elmondom röviden, miért irtam alá amazt is, emezt is. Én, megvallom, 1873-ban, épen azon évben, midőn a pénzügyi bizottság oly szomorú képet nyújtott a törvényhozó-testületnek az ország pénzügyi helyzetéről: én magamat följogosítottnak éreztem hinni, hogy a jobboldal kebeléből származott ezen bizottság azonnal és erélyesen fogja megvizsgálni ezen,