Képviselőházi napló, 1872. VIII. kötet • 1873. november 8–deczember 31.
Ülésnapok - 1872-171
120 171. országos ülés november 2<J. 1873. a kérdéshez fogok szólani, tisztán arra fogok szorítkozni. Hogy ezt annál nyugodtabban tehessem, engedje meg a tisztelt ház, hogy előzőleg egy kérdésre feleljek, mely itt többizben fölmerült: tudniillik arra, hogy mennyiben felelős egyik vagy másik rész azért, ami itt történik. Erre, azt hiszem, a magam, és azon párt részéről, amelyhez tartozni szerencsém van: elég lesz, ha föl fogom olvasni, amit mi 1869-iki válaszföliratunkban mondottunk, midőn épen azon tárgyról volt szó, melynek födözetére a kormány e kölcsönt kéri, tudniillik a közlekedési eszközökről. Mi ugyanis akkor ezt mondottuk: (Olvas:) „Kellő figyelemmel vizsgáltuk meg tehát azon törvényjavaslatokat, melyek közlekedési eszközeinkre vonatkozólag felséged kormánya által ez országgyűlés tárgyalása alá terjesztetni fognak. Mi azonban az óhajtott czélt csak ugy vélhetjük elérhetni, ha az állam nem vállal magára oly kötelezettségeket, melyek, a nemzeti vagyonosodással kellő arányt nem tartva, oly terheket rónak a nemzetre, melyeket ez előbb-utóbb megbírni képes nem lesz. Azért mi az eddig követett kamatbiztosítás melletti engedélyezés helyett az időszakonként és számítva teendő állami beruházások által, még pedig kamatozó kölcsön utján kívánjuk a közlekedési eszközeinket egy országos szempontból megállapítandó terv szerint kiépíttetni." Tehát nemcsak hogy e párt hozzá nem járult; hanem évekkel ezelőtt jelezte az országnak, jelezte, a fejedelemnek, hogy ez lesz azon szikla, melyen az állam hajója törést fog szenvedni. Ezt előrebocsátva, áttérek magára a tárgyra. Azok, kik a kölcsönt támogatják, kivétel nélkül, magát a pénzügyministert sem véve ki, tisztán csak egy érvvel indokolják azt, azzal tudniillik, hogy a kényszer-helyzet reánk parancsolta, hogy azt megszavazzuk. Én elhiszem, hogy ugy van, sőt hozzáteszem, hogy meg vagyok róla győződve; hiszen előre láttuk, hogy e kényszer-helyzetbe fogunk jutni. De engedje meg a pénzügyminister ur, hogy azt is hozzátegyem, hogy ezt a részt hiszem, mert saját meggyőződésemből merítem, mert kézzelfoghatóig láthatjuk azt; de azon körülmény, hogy a pénzügyminister ur kényszerűnek mondja a helyzetet: rám nem lenne hatással, mert ezt most nem először hangoztatta; hangoztatta mindannyiszor, valahányszor egy pénzügyi műveletet a házban, úgyszólván, gőzerővel keresztülhajtani akart. Engedje meg a tisztelt ház, hogy a tisztelt képviselő urak emlékezetében fölfrissítsek egy episodot gazdálkodási történelmünkből, mely meglehetősen találóan jellemzi az eljárást, melyet a kormány, de különösen a tisztelt pénzügyminister ur követ. Méltóztatnak talán még emlékezni, hogy körülbelől két évvel ezelőtt, egy szép reggel, midőn itt egy kérdés megvitatása fölött nyugodtan tanácskoztunk, a háznak akkori tisztelt elnöke egy igen kellemet^ len hirrel lepett meg bennünket. Tudtokra adom—úgymond — uraim, hogy a ház, melyben tanácskozunk, összedőléssel, összeroskadással fenyeget. Megszeppentünk mindnyájan; bizonyosan nem kellemes meglepetés e ház romjai alá temetkezni. És ime csakugyan rövid napok múlva az akkori leleményes ininisterelnök ur azonnal előállott egy tervvel, vagy jobban mondva törvényjavaslattal.. Az országháza — úgymond — összedől, összeroskad : itt van a Nákó-ház, melyet okvetlenül meg kell venni, mert egy uj országház építésére nem leend idő. E ház összeroskad, rajta! meg kell venni a Nákó-házat. De szerencséjére a ház nem ijedt meg; az osztályok összeültek és ugy találták, hogy a Nákó-ház nagyon megsózott Geschaft lenne az országra nézve. Visszautasította tehát a törvényjavaslatot, nem lett a vételből semmi; és ime csudák csudája, azóta eltelt két év, és mi mai napig is épkézláb tanácskozunk e házban: nem dőlt össze. Ez, tisztelt ház, jellemzi az egész eljárást. Valahányszor arról van szó. hogy mi pénzkölcsönt szavazzunk meg: azonnal előállanak, hogy a haza összedől, ha nem szavazzuk meg a kölcsönt. Én azért a kölcsön nagy sürgősségéről semmiképen sem vagyok e perczben meggyőződve, daczára annak, hogy a helyzet komoly voltát nagyon is átlátom. Nem vagyok meggyőződve először azért, mert azon consortium, mely velünk ezen üzletet megkötni akarja: azt nem azért teszi, hogy Msgyarország hitelét, vagy pláne Magyarországot megmenteni akarná; hanem teszi azért, mert pénzt akar nyerni Ha a pénzügyminister azt mondaná: ma nem nyerhetik meg azon pénzt, hanem várjanak két hétig: méltóztassanak megengedni: elvár az két hétig is, mert néhány milliót nyer. Én nagyon kétségbevonom, és pedig azon adatok alapján, melyet a törvényjavaslat nyújt, hogy ezen kényszer oly nagy összegre kiterjedne. Mert a kényszer-helyzetnek is meg vannak fokozatai. Az bizonyos, hogy Magyarország kölcsön nélkül nem mentheti meg magát. Ezt nem is mondta senki. Nem is arról van szó, hogy vegyünk e kölcsönt vagy nem; a kérdés csakis az, hogy ezen kölcsön vétessék-e föl. Mondom, a kényszer-helyzet odáig nem terjed, mint a törvényjavaslat. Mit mond a törvényjavaslat ? Szól — én ugyan nem értem mi czélbóL, — 153,000.000-ról; lesz belőle 70 millió, vagy annak is egyharmada. Ha az ember gondolkozik afölött, fölmerül a kérdés, hogy ha tehát minekünk 25 millióra van szükségünk: minek hoz be a kormány 153 milliós kölcsönt. Ez a kérdés többször föl lett vetve:
