Képviselőházi napló, 1872. VI. kötet • 1873. márczius 10–május 17.

Ülésnapok - 1872-114

114. országos ülés márczius 19. 1873. 157 lálta elégnek, hogy a substratumnak két-harmada illesse a kincstárt, itt is meg akarja adóztatni még a becsületsértési pereket is. A 12. §-nál nyolczféle emelés van. A 13. §­nál 30 százaléknyi emelés; s igy tovább végig megy a rendkívüli emelés, még pedig oly nagy mértékben, mit a világ nem látott még; persze az csak krajczárokban megy. A kinek még ezek után is kedve és szive engedi: ám szavazza meg ezen indokolatlan emeléseket; de én e bűnt magamnak megbocsátani nem tudnám. Ezek után nem tehetem, hogy az igen tisztelt minister urnák tegnapi néhány megjegyzésére némi -észrevételeket ne tegyek. Azt mondja a minister ur, felelve Tisza Kál­mán képviselő urnák, hogy az állami czélok meg­valósítását és annak sikerrel igénybe vételét lehe­tetlenné ne tegye az adótörvények egyike is. Az tiszta igazság. De kérdem, mondja meg: „hol kezdődik azon fok, hol az lehetetlenné tétetik?" Azt mondja továbbá: a quantitativ határ megvonása a világon mindenütt mindig igen nehéz volt, nehéz azt meg­mondani, hol éretik el azon határ, hol a mennyi­ség fokozása már minőségi különbséget állit elő, és hogy lehetetlenné teszi azt, mi előbb még lehetsé­ges volt. Ez csupa frasis ; ez oly okoskodás, mely na­gyon hasonlít ahhoz, midőn a német tudósok sok éveken át azon tanakodtak, hogy vajon hol kezdő­dik az ember koponyájának kopaszsága; hány szál hajat kellene kihúzni azon pontig, mikor már csak egy száltól függ, hogy kopasznak tartassák a fej. Épen ilyen az, a hol meg tudná állapítani a'quan­titativ határt, melyen tovább ne lehetne menni. Azt mondja továbbá: „Vajon lehetetlenné tet­te-e a bélyeg eddigi mennyisége, a 12 és 36 kraj­czáros tétel az igazság keresését? A tapasztalás azt mutatta, hogy nagyon is sokan keresték, hogy na­gyon sokakra nézve volt lehetséges. Nemcsak ma, hanem évek hosszú során át is be bizonyult az so­kakra nézve lehetségesnek. Pedig azt merem állí­tani, hogy azon 20, és illetőleg 50 krajczár ma nem több órai munkának a gyümölcse, mint a mennyi volt azon évben, midőn a bélyegtételek meg­szabattak : a 12 és 36 krajczáros tételek. Ha te­hát arra, hogy a törvénykezésnél a maga igazságát megkereshesse, azt érvényesíthesse, lehetséges volt a polgárokra nézve egy bizonyos időre terjedő mun­kájok dijának föláldozása : mindennek lehetőnek kell maradnia mindaddig, mig több órai munkának diját nem veszsztik igénybe. És én meg vagyok győ­ződve arról, hogy a tisztelt képviselő ur igazat ad nekem abban, ha állítom, hogy ma, 1873-ban, 20 krajczárt megkeres akárki annyi idő alatt, mint a mennyi idő alatt megkeresett 12 krajczárt akkor, a mikor a 12 krajczáros bélyegtétel megszabatott ; ugyanaz áll az 50 és 36 krajczárról is.* Kérem, ez nem érv és nem egy pénzügymi­nister szájába való. Nem tudom erre mit mondana Tisza Kálmán képviselő ur, kihez a kérdés intézve van: igazat adna-e neki vagy nem? de én határo­zottan kimondom, hogy nem adok igazat. Nem mondja ugyan a minister ur, hogy mikor hozatott be a 12 krajczáros bélyeg ; de én megmondom, hogy az, különösen a semmiségi panaszokra nézve, alig három éves. Már pedig én tagadom, hogy azok, kik leginkább éi^zik a bélyeg súlyát, mostan egy órai munka melleit többet kereshetnének, mint három évvel ezelőtt, De nem kereshet még annyit sem, mert a három év sanyarusága alatt majdnem tönkrement a földműves munkája, összehasonlithat­lanul silányabbul van most jutalmazva, mint ezelőtt három évvel. Azt mondja továbbá: „A mi azt illeti, hogy a birtokátruházás meg volna talán nehezítve a ked­vezmények elejtése által, a mi a rövid idő alatt egymás után következő adás-vevéseknél van javas­latba hozva. Itt nem a fizetendő összeg kicsiny vagy nagy volta az, a mi mérvadó: hanem a remélt ha­szonnak, az elért keresetnek kisebb-nagyobb meny­nyisége az, a mi itt döntő." „S ebből kiindulva. — igy folytatja— én azt tartom, hogy a vett és a rövid idő alatt újra eladott értékeknél rendszerint nyere­ség realisalása következik be ; a nyereség után pedig mindig megkövetelheti az állam az illetéket, ha arra szüksége van." Itt tehát az igen tisztelt pénzügyminister ur az illető eladónak lehető nyereségére akarja alapí­tani az eddigi különbözet megszüntetését. De akkor kérdem: miért nem tétetett jövedelmi adó formában a nyereség-adó kivetése? és megfordítva a dolgot, biztosítani a felet, hogy ha ő nem nyer, hát szin­tén meg fogja téríteni neki a már meglevő kár arányát. Mondja továbbá : „Azon egyetlen ok, mely ezen fölfogás ellen mérlegbe vethető, a kényszereladás, t. i. ; ha valaki most vett dolgot elad rövid idő alatt nem jószántából, nem azért, mert megelégszik a nyereséggel; hanem azért: mert kénytelen eladni. Ilyen eladásoknál azonban — igen kevés eset leszá­mításával, — melyekre nézve azonban az inconve­nientiát elhárítani teljes lehetetlen: a vételnél köny­nyelmüség forgott fön. A ki nem rég jószágot vett és azt kénytelen eladni, az rend szerint nem gon­dolta meg, mit cselekedett akkor, mikor a vásári tette. Igaz, hogy az adóknak föladatuk : a lehe­tőség és szükség mérvéig megtölteni az állam­kincstárt; de azt nem fogadhatnám el, hogy mel­lék czélokat ne tarthasson az adóztató szeme előtt; kell negatíve ily mellék czélokat szeme előtt tartani, nehogy rontson; kell positive, hogy mellékesen ja-

Next

/
Thumbnails
Contents