Képviselőházi napló, 1872. V. kötet • 1873. február 22–márczius 8.

Ülésnapok - 1872-99

11 (i 99. országos ülés február 2í>. 1873. mozdítására. Itt is természetesen csupán a minister ur erélyétől és belátásától reméljük az orvoslást, akinek mindazon esetekben, ahol visszaéléseket tapasztal, ahol azt látja, hogy az ügy épen ezen körülmények folytán megakasztatik: segédeszközökről kell gondoskodni, és araint eddigi működésével bebizonyította, ezekről gondoskodni is tud. Ez irányban is egyébiránt nagy reményt köthetünk azon eszméhez, melyet a minister ur megpendített, hogy külföldi tanerőket hozzunk be, saját hiányainkat külföldi erőkkel pótoljuk. Azt hiszem azonban, hogy itt nem felel meg tökéletesen azon módozat, melyet Csengery tisztelt képviselő ur ajánlt. Ha a külföldi tanerőket csupán rövid időre egyes előadásokra hozzuk be: azzal, ugy szólván, bizonyos vendégszereplést eszközlünk, (Tetszés) és keltünk is talán érdeket egyik-másik egyénben; hanem ettől állandó működést, állandó sikert aligha várhatunk. Állandó nagy eredményt csupán egytől remélhetünk; attól t. i., ha a ministernek sikerül, nem középszerű, hanem valódi kitűnő külföldi erőt is meghonosítani. És én e tekintetben bármi nagy áldozathoz is kész volnék szavazatommal járulni; mert meg vagyok győződve, hogy maga azon példa, melyet egy ily kitűnő külföldi tanerő szolgáltat, egy élet példája, mely csakis kizárólag az emberi műveltség magasabb érdekeinek vau szentelve, egy folytonos műkezelés példája, mely semmi kicsinyeskedés, semmi loyalis érdek által igénybevéve nincs; az ily példa az összes hallgatóságra, az összes ifjúságra gyujtólag hatna. Maga az illető a tudományra is minden esetre befolyással lenne. De nem a tudomány a fő, hanem azon folytonos iparkodás, folytonos működés példája, a tudományos dolgozás élő módszere. Tudománynyal bírnak igen számosan saját tanáraink közül is: hanem magát odaadni egy eszmének, melyet Németország legkitűnőbb tanárainál szemlélünk: ez a kizárólagos odaadás, melyben nálunk hiányt szenvedünk, nem fogja eltéveszteni hatását; és épen azért, mivel sokat várunk a minister által megpendített eszmétől, reménylem, hogy a minister ur óvatosan fog ennek életbeléptetésénél eljárni. Mert az nagy szerencsétlenség volna, ha középszerű erők jönnének he, az elrontaná a hatást, melyet ily kitűnő erők behozatalától várhatunk; elrontaná az egész eszmének sikerét. Végre még csak két kérdésre vagyok bátor a minister ur figyelmét fölhívni. (Halljuk!) Az egyik egy igen bonyolult, nehéz, törvenyhozásilag talán még sokára nem rendezhető, de melyre nézve az elötanulmányozásokat okvetlenül meg kell tennünk: ez a stipendiumok kérdése. A stipendiumok, ugy nyilvános, mint magán-alapitványaink legnagyobb része a jelen kor viszonyaitól nagyon is eltérő körülmények közt alapíttattak, akkor, midőn az anyagi viszonyok annyira különbözők voltak, hogy azon csekély összeg, mely most ugy szólván, semminek látszik: elegendő volt a tanítvány életének, függetlenségének biztosítására. Most épen ezen csekély ösztöndijak gyakran a legnagyobb kárral járnak. Anynyit adunk a tanítványnak, az egyetemi hallgatónak, hogy az önföntartás bizonyos reményével kecsegtetheti magát, hanem a föntartás eszköze neki nem szolgáltatik ki. Ebből az következik, hogy számos szegény tanuló följön azon reményben, hogy egyik vagy másik ösztöndijt megnyeri, s ez talán sikerül: ez által azonban megélni nem tudván, kénytelenek más foglalkozás után nézni, ügyvédi irodába állani, tanulmányaikat elhanyagolni, és ennélfogva szintén szaporodik azok száma, kik az egyetemből kellő előkészület, sőt az előkészület kellő föltétele nélkül lépnek ki, és kik ez által azon úgynevezett intelligens proletariátus számát szaporítják, amely minden esetre veszedelmes elem, a melyet csökkenteni a társadalom érdekében a törvényhozásnak föladatában áll. Kívánom, hogy az ösztöndíj kérdésének azon irányban rendezésére törekedjünk, hogy aránylag kevés, de tetemes ösztöndijak állíttassanak föl, amelyek az időnek tanulásra való fordítását az ifjaknak kellőleg megengedik, hogy azon ösztöndijak elnyerése nem külső körülményektől nem esetlegesség, hanem szigorú competitiv, vizsgától tétessék függővé, mely a legképzettebb elemnek mcgbirálására, úgyszólván, a legczélszerübb eszközt képezi. (Helyeslés.) A második kérdés, mire bátor vagyok a tisztelt minister ur figyelmét fölhívni: a könytárak rendezésének kérdése; nem azon könyvtárak, melyre a pénzügyi bizottság által indítványozott határozati javaslat vonatkozik, mert az a ministeriumok államkönyvtáráról szol; hanem az egyetemi, akadémiai és múzeumi könyvtáraknak öszhangzatos rendezéséről és fejlesztéséről. Reménylem, hogy a minister ur annál kevésbbé fog habozni ezen ügyet kezébe venni, amennyiben az egyetemi könyvtári épület építését ma kezdeményezte. Kívánom, hogy ezen kérdés is tisztába jőjön akkoron, midőn az egyetemi könyvtár nagyobb mérvbeni dotálása fog szóban forogni. Számos észrevételem volna még, hanem félek, hogy a tisztelt ház türelmét nagyon is igénybe vettem már. Ott ahol az egyes összegeknek közvetlenül gyakorlati eredményét reméltem, talán nagyobb mérvbeni megszavazását leszek bátor a részletes vitában fölhozni. (Meghallgatjuk!) Most még csak kifejezést kívánok adni azon elismerésnek, melylyel azt hiszem, az egész ház kell hogy viseltessék a minister iránt, midőn az egyéni kezdemény elvét oly szépen proclamálta. (Helyeslés.) midőn szándékát kifejtette, azon hagyománynyal törni, amely minden egyes ügyet az örökös tanácskozásnak, az örökös testületi megfontolásnak retortáin keresztül a végtelenségig elhalaszt ; mert azt hiszem, hogy az összes köz-