Képviselőházi napló, 1872. V. kötet • 1873. február 22–márczius 8.
Ülésnapok - 1872-99
108 09. országos ülés február 26. 1873. ugyan mielőbb foganatba kell venni, és hogy ezen építkezéseknek nem létében, vagy nem teljesítésében nagy pazarlás rejlik. Amit méltóztatott fölhozni a műegyetem 40.000 forintnyi lakbéréről, ugyanaz áll a festészeti főtanodénak esetével. 10.600 forintot fizetnek érette, és vannak oly termei, melyeknek felső világításuk nincsen, egészségtelenek, czélszerütlenek; egyre másra ki kell verni a falakat és azután ismét helyreállítani azokat, ha a lakást fölmondják. Ez a legnagyobb pazarlás, mert azon tökéletesen elvész. A közművelődési intézetekről bátor vagyok még megjegyzést tenni. Átalában a közművelődési intézetekre és különösen az országos gyűjteményekre nézve a múlt budget tárgyalása alkalmával volt szerencsém egy indítványt benyújtani, melynek következtében-a ház egy enquéte-bizottság összehívását rendelte el. Bátor vagyok figyelmeztetni a minister urat, hogy ezen enquéte-bizottság még alakuló ülését sem tartotta meg ; pedig méltóztassék megfontolni, hogy a roszul elhelyezett, vagy nem használható gyűjteményekben roppant tőke fekszik, épen oly tőke, mint bármely más beruházásában. Ha annak szellemi kamatait ki nem veszszük: ép ugy kárt teszünk az országnak, mintha ezt bármely anyagi intézménynél elmulasztjuk. így, ha muzeumunkban az ásványtár nincs éveken keresztül nyitva : akkor nem tudom hány százezer forint tőkének kamata elveszett. És mit csinálna a múzeum igazgatója, ha megvennék rajta e veszteséget? (Derültség.) Pár szót szólok még egy oly ügyről, mely itt Irányi tisztelt barátom által megérintetett és melyre a tisztelt ház figyelmét bátor vagyok fölhívni, még pedig nagy mértékben. (Halljukl) Azt hiszm, tisztelt ház, elvül kell tartanunk hogy valamely közművelődési ágazatban , vagy valamely humanisticus irányban az államnak legalább egy intézettel kell bírnia, még akkor is, ha társadalmi útra utasítjuk azon ügynek egész tömegét. Nálunk nem ugy van. Nálunk az ország összes szerencsétlenéinek ügye határozottan csak a társadalmi útra van utasítva, pedig statistikai számitások szerint ezerekre megy ezen szerencsétlenek száma. Ezen intézeteknek, különösen a pesti vakok intézetének és a váczi süket-némák intézetének országositása, nézetem szerint, elkerülhettem (Helyeslés.) A fölügyelet ezen intézetekre több mint kötelesség, mert elmulasztása bűn. És igen helyesen jegyezte meg tisztelt barátom Irányi tegnap, hogy ha ezen szerencsétlenekről csak addig van gondoskodva, mig az intézetbe belépnek és azután njra kilöketnek az utcza porába: akkor kettős vétket követ el a társadalom és az állam, mert azon szerencsétleneket kétszer vakította meg; megnyitotta előttük a világot ott benn az intézetben, föltárt előttök egészen uj világot, a tudomány világát, és mikor ismét kibocsátotta az intézetből: bezárul előttök a világ, mert többé nincs leivel társalogniok, — különösen a siketnémákra áll ez — és ismét magokra maradnak, és ez rájuk nézve roszabb, mintha soha sem érezték volna a közlekedés jótékonyságát. (Helyeslés.) Tehát akár társadalmi utón, magán lelkes egyéneknek, akár magának a kormánynak gondoskodni kell, hogy ott a munkaképesités ne azon mérvben történjék, mint most történik; mert most ezen jelentés daczára, mely itt kezemben van, a vakok munkaképesitésére nem történik egyéb, minthogy kötésre és kosárfonásra taníttatnak, semmi egyébre. (Ellenmondás jobb oldalról. FölMáUásoJc: Zenére \) Itt munkaképesitésről van szó, —- a zenére később fogok áttérni; — e tekintetben pedig hivatalos értesítésből és személyes meggyőződésből tudom, hogy az országos vakok intézetének növendékei egyébre mint, kötésre, horgolásra és kosárfonásra nem taníttatnak. Tehát mondom, a munkaképesités nagyobb mérvben kell hogy történjék, arra több figyelem fordítandó. A siketneniákra nézve pedig bizonyos mesteremberek szerződtetése volna szükséges oly czélból, hogy legalább annyit tanuljanak, hogy később a növendékek mestereikkel érintkezni képesek legyenek. (Helyeslés.) A zenére nézve a vakokat egy nagy veszély fenyegeti. Egy igen kitűnő szaktekintély meg akarja szorítani a vakoknál a zenetanitást, és pedig nagy mérvben, mint ezt Drezdában meg is tették, amennyiben ott a vakok intézetéből a zenetanitást nagy részben kiküszöbölték. Már én a más nemzetek egyéneinek lelkébe nem látok; de saját nemzetemébe belátok, és belátok ezen szerencsétlenek lelkébe, kiknek, miután az Isten megfosztotta őket a legnagyobb természeti áldás élvezetétől a látástól, egy másikban adott kárpótlást: a hallásban, és ezen kárpótlás kielégítése a zene által történik. Tehát figyelmeztetem a minister urat, hogy ezen rideg gondolatban ne nyugodjék meg, és azon szerencsétleneket, kiknek egész életökön át a zene volt — lehet mondani — egyetlen élvezetök: ne foszsza meg ezen élvezettől. Hozzá kell tennem, hogy a pesti vakok intézete leginkább igényli a tisztelt minister ur figyelmét, mert itt e szerencsétlenek a szó teljes értelmében elhanyagolt állapotban vannak; sem kellő tanításban nem részesülnek, sem tantermeik kellően fölszerelve nincsenek; tantermeik földszint az utczasoron vannak, ugy, hogy nem képesek hallani, pedig nekik minden tudományok a hallásra van alapítva; élelmezésben hol részesülnek, hol nem, hol pedig oly roszban, hogy ehetetlen; az épületek a legnyomorubb helyzetben vannak. Azért kérem a tisztelt minister urat, méltóztassék sietni ezzel, mert itt egy csomó szerencsétlen várja munkás kezét. Magára a népoktatásra nézve igen sokat lehetne mondani; de én, miután tudom, hogy a ház
