Képviselőházi napló, 1872. III. kötet • 1873. január 11–február 1.

Ülésnapok - 1872-71

71. országos ülés január 23. 1873. 199 Visszatérek a központi igazgatásra. Én nem akarom állítani, tisztelt ház, hogy a központi igazgatásnál reformok nem hozhatók be, hogy a tisztviselők száma netalán ne. apasztathatnék. Ezt nem állítom. De ha apasztjuk a tisztviselők számát: mulhaílanul föl kell emelni a megmaradók fizetéseit; (Élénk helyeslés a jobb és a baloldalon.) és ha vannak oly tisztviselők, kik jelenleg nem dolgoznak: — ne méltóztassanak azt hinni, hogy azért nem dolgoznak, mert nincs dolguk, hanem nem dolgoznak azért, mert vagy nem képesek, vagy nem akarnak. (Ellenmondás bal felöl. Halljuk! Halljuk! jobb felől.) A központban temérdek sok a teendő és különösen vannak egyes ministeriumok, melyeknek teendője határt nem ismer. Itt nemcsak a naponként beérkező ügydarabok elintézéséről van szó, hanem uj eszmék teremtéséről és azoknak mikénti keresztül viteléről oly tér kínálkozik a munkára, mely a jelennél még nagyobb számú hivatalnokokot is elfoglalhat. Ha tehát e téren egy részről meg is gazdálkodhatnánk valamit, más részről ellenben szaporodnának a a költségek : e tekintetben valami lényeges megtakaritásról szó nem lehet. (Helyeslés jobb felöl.) Sokalják a nyugdijakat és a pénzügyminister e napokban tartott beszédében említette is, hogy erre vonatkozólag egy tervezettel fog a ház elé lépni. De ne ámítsuk magunkat tisztelt ház azzal, hogy ez által a költségek valami tetemesen apasztathatnának ; mert ezen kérdés elintézésének csak két módja van. Vagy kevesebb fizetést adni, azon kilátással, hogy ezt később a nyugdíj pótolja; vagy nyugdijat nem adni, de megszaporítani a fizetést, hogy az illető képes legyen abból nyugdijára valamit félre tenni. E tehát apadást nem idézhet elő. És ha végig megyek az egyes ministeriumok budgetjén: hol vannak azok a tételek melyeknél lényeges megtakarítások volnának eszközölhetők? Kezdjük a belügyministeriumnál, sokalják önök a humanisticus czélokra fölvett tételt. Hallottam e tekintetben azon megjegyzést, hogy annak nagy része olyan költség, melynek vitele a községeket illeti. In theoria elfogadom magam is e tételt. Annak idejében, midőn a belügyministereriumban államtitkár voltam, magam is sokat foglalkoztam e kérdéssel. De hiszen itt csak a költségek áttételéről lehetne szó; a mennyiben az állam nem fizetné, fizetné a község, és igy a terheltetés ugyanaz maradna. Hozzá jön még Magyarország azon abnormis helyzete, melynél fogva igen-igen szegény községeink is vannak, és épen ezen igen szegény községeknél rúgnak legtöbbre az iíyféle kiadások, melyeket a maguk pénzéből fedezni csakugyan nem volnának képesek. De ezen tárgyról nem akarok hosszasan szóllani, mert hiszen ez magában véve egy hosszú vitatkozás tárgyát képezhetné; csak azt akartam kimutatni, hogy e téren is aligha fogunk valamit megtakaríthatni. Ha azt méltóztatnak mondani, hogy csak a szükséges költségekre szorítkozzunk, ezeket igenis nagyon meglehet szorítani. Néhány évvel ez előtt nem volt p. o. tébolydánk. Megszüntessük-e? Hisz Magyarország fönállott annyi századokig tébolyda nélkül, most is fenállhatna! Ámde, ugy hiszem, senki sincs közöttünk ki a szükségességnek ily értelmet adna. (Élénk helyeslés jobb felöl.) Ott vannak a törvényhatóságok költségei(Halljuk! Halljuk bal felől.) Szemben a panaszokkal, melyek folyton érkeznek a törvényhatóságok részéről az iránt, hogy nem képesek fedezni a szükséges kiadásokat, (Fölkiáltások a bal oldalon: Nem is képesek!) kérdem: lehet-e reménylem, hogy e költségek apaszthatok? Az más kérdés, hogy a jelen állapot ugy a mint van, helyes-e, és hogy nem kellene-e ezen más módon segíteni. Akarhatja-e valaki apasztani ama költségeket, melyeket culturalis czélokra adunk? Vagy kiépítetlen és darabos maradjon vasúti és távirdahálozatunk? Meg akarjuk-e hagyni ezen darabosságban és arra kárhoztatni, hogy évek hosszú során át ne legyen képes az állam segélye nélkül önmagától fönállni? Szabályozatlanul akarjuk-e hagyni vizeinket és igy ismételtetni azon eseményeket, melyek két év óta az országnak ép leggazdagabb vidékeit sújtják és azok adóképességét apasztják? Ugy hiszem, ezt egyikünk sem akarhatja: és ennélfogva azt hiszem, hogy a megtakarítások e téren valami nagy összeget nem fognak eredményezni. De nem szeretnék félreértetni. Nem azt állítom,hogy az országban minden jól van, ugy a mint van, és hogy nem lehetne itt-ott költséget megtakarítani és nem lehetne az állapotokat jobakká tenni. Nem. Nézetem abban összpontosul és azt hiszem, hogy ezt a tisztelt képviselő urak közül alig fogja valaki tagadni, hogy ha egy helyt meg is fogunk takaríthatni ezereket: fognak támadni oly szükségek, a melyek szászezreket vesznek igénybe. Ha tehát a megtakarítások magukban véve nem lesznek képesek az államháztartásban az egyensúlyt helyreállítani: kínálkozik erre a másik mód és ez a kölcsönvétel. És e tekintetben teljesen pártolom a pénzügyi bizottság nézetét, mely igy szól: Joggal fedezhetők oly nagy kiadások adósság által, a melyek ma kiválóan a jövő érdekében s főleg annak szerzendő előnyök kedveért, az ország anyagi és szellemi jövőjének felvirágozására adatnak ki. De ép ezért, mert csak a kiadások e nemének fedezése történhetik helyesen kölcsön által, óvatossággal és nagy megfontolással szabad ma már a költségek fedezésének e módjához folyamodni. Ha teljesen indokolt a valóban nagy és hasznos gyümölcsöző beruházások költségeit méltányos feltételek mellett