Képviselőházi napló, 1872. I. kötet • 1872. september 3–october 15.

Ülésnapok - 1872-23

23. országos ülés octobcr 4. 1872. 239 lenné teszik önmaguk, hogy akadjon a házban egy magyar képviselő is, ki ügyöket, bármennyi rokonszenvvel viseltessék is iránta, ily modorban, ily irányban fölkarolja. (Helyeslés.) Nem állhatom meg, hogy ez alkalommal ne figyelmeztessem Trifunácz Sándor képviselőtársamat, ki azt ajánlotta nekünk, hogy a cosmopolitismus fokára emelkedjünk, vagyis más szóval, szűnjünk meg magyarok lenni: hogy ez nem válnék az ő hasznára, mert a cosmopolitismus nem ismer nemzetiséget. És hogy épen ő hozta ezt javaslatba, azon csodálkozom. Midőn igy röviden elmondtam, hogy miért nem fogadhatom el a többi javaslatokat, áttérve a ezáfolatokra, vagyis azon támadásokra, melyek ellenünk intéztettek: bűnnek tartanám egyetlen egy perczczel is késni, hogy necsak a magam, de minden igaz magyar ember, mondhatom, az egész magyar haza méltatlanság érzetének kifejezést ne adjak, melyet Lipthay Béla báró tegnapelőtti nyilatkozata előidézett, bűnnek tartanám csak egy perczig is késni. Lipthay Béla báró képviselő ur szemére lobbantotta Irányi Dániel tisztelt képviselőtársamnak és barátomnak azt. hogy fölemlítvén a budai vár ormán lebegő fekete-sárga zászlót, azt párhuzamba hozta egyúttal,a török zászlóval, és azt mondja reá, hogy ez tiszteletlenség, kegyelet hiánya a fejedelem irányában. Először is bocsánatot kérek a tisztelt képviselő ártól, de fölfogása már alapjában is nagyon hamis; mert ha a dologban csakugyan pietásról lehet szó. nem hiszem, hogy megsérteném a fejedelem iránt tartozó tiszteletet, midőn azt mondom, hogy inkább lehet követelni, hogy pietással legyen egyes — legyen az bár fejedelem — az egész nemzet iránt, mintsem milliók egy ember irányában. (Ellentmondás johh felőli.) De a tisztelt képviselő ur, ki oly nagy kegyelettel viseltetik a fejedelem iránt: nem átadottá — amit mi soha sem tettünk — nem átadottá, hogy midőn nevét fölemiitette, egyúttal idézi a kínpadra Imrczoltatást, a száműzetést, a fejedelmek megőrülését; ezt nevezem én a fejedelem iránti tiszteletlenségnek. Igaz, hogy mi bizonyos formalitások, szertartások alkalmával, mert nem vagyunk emberimádók: föl nem állunk helyünkről, mit szemünkre lobbantanak; igaz, ezt nem teszszük; de ezt nem azért nem teszszük, mintha az által tiszteletlenséget akarnánk tanúsítani, hanem mert egyszerűen fölöslegesnek tartjuk a fölállást, mert azt hiszszük, hogy midőn a ház nevében az elnök kijelenti a ház üdvözletét: ezzel a tiszteletnek elég van téve. De ez még hagyján, sokkal tovább ment a tisztelt képviselő ur. Ezzel nemcsak egy pártot bántott meg, de megbántotta az egész nemzetet, megsértette az egész nemzet kegyeletes érzületét : nem átallván a magyar képviselőházban kimondani azt, mit soha senki nem mondott, még azok sem, kik a muszkavezetőknek nyugdijt szavaztak meg, — hogy mi mintegy némi háládatossággal tartozunk Oroszországnak azért, hogy 1849-ben ide bejött, hogy a minden nemzetek édes anyját, a hazát, a szabadságot elnyomja, meggyilkolja. (Helyeslés bal felől.) És még ez sem bántott volna engem oly mélyen, mert elvégre is az ember hibázhatik: de hogy a méltatlankodásnak, melyet e nyilatkozat előidézett, csakis a háznak egyik oldala adott kifejezést, és a túloldal nem: ez, bocsánatot kérek, jellemzi leginkább a politikai demoralisatiót, melybe estünk. (Helyeslés bal felől.) Tegnap, midőn Csernátony tisztelt képviselőtársam felemiitette, mintegy jóakarókig, hogy ezen nyilatkozat elől maga a ministerelnök ur is megszökött. (Lónyay Menyhért gróf ministerelnök fejével tagadólag int) Á ministerelnök ur tagadólag intett fejével. Nagyon sajnálom, mert megvallom, hogy szerintem ily nyilatkozat előli megszokás lett volna ministerelnöksége alatt legtapintatosabb lépése. (Derültség.) Áttérek most a támadásukra. Meg kell jegyeznem átalánosságban, hogy figyelemmel végig kisértem az egyes szónokok nyilatkozatait, s azt vettem észre, hogy egyikök sem, vagy nem tanulmányozta föliratunkat, egész terjedelmében, — igaz, hogy hosszú; — vagy nem akarta azt fölfogni egészében, hanem mindegyikök egy-egy eszmét, egy-egy^, tételt kapott ki, s az ellen intézte támadásait. Pedig ha nem töredékesen, hanem logikai egymásutánjában az egész munkálatot, mint szükséges ily esetekben, vették volna szemügyre : meggyőződtek volna, hogy mindaz, amit ott fölemlítettünk, oly szoros lánczolatban ál! egymással hogy az egyik tökéletesen megmagyarázza a másikat, vagyis ha elolvasták volna az elejét, ott lelték volna a feleletet azon megjegyzésekre, melyeket a fölirat végére tettek. így például Ghyczy Kálmán képviselőtársain kijelentette azt, hogy a közjogi kérdésnek érintése egészen fölösleges, mert hisz ő nem látja, hogy jelenleg mily gyakorlati eredménye lehetne annak, s igy tehát a mi válaszfeliratunkban ezen közjogi kérdés egész fölösleges helyet foglal el. Ha méltóztatnak egy kis figyelemmel lenni, ha méltóztatnak átgondolni válaszfeliratunk menetét: azt fogják benne tapasztalni, hogy midőn mi például törvénytelenséget emiitünk, mi nem azért teszszük, mi nem azt állítjuk, hogy önök törvénytelenséget követnek el, csupán csak azért, mert kedvök telik benne; hanem kimutatjuk, hogy a tények hatalma kényszeritette és kényszeríti önöket, hogy ama lejtőre lépjenek. (Helyeslés M felől.) Midőn mi a közjogi kérdést emiitettük, kénytelenek voltunk azt tenni; mert abban látjuk forrását mindannak a rosznak, a melyet ha-