Képviselőházi napló, 1869. XXIV. kötet • 1872. április 2–április 15.

Ülésnapok - 1869-474

34 414. országos ülés április :?. 1972. > ségüak nem nyerte el azon terjedelmet, melyben az átalános szavazat minden veszély nélkül alkalmazható, vagy gondos apaként tüntethetjük fel magunkat s csak azért nem pártoljuk az indítványt, nehogy kést adjunk a gyermek kéziébe, mivel magát megsértse; vagy egész energiával kiáltunk fel, hogy mily követelés az, melyet csakis köztársaságban alkalmazhatni, már pedig mi nem vagyunk és nem is akarunk republicanusok lenni. Vagy ha mindezek gyengéknek mutatkoznak , akkor mint jósok állunk elő és azt mondjuk: Vigyázz magyar, ha ezt teszed, a nemzetiségek fel fognak emészteni, és természetes súprematiádat tönkre fogják tenni! E különböző, de egy czélra irányuló bölcselkedéseknek alkalmasint az lesz következménye, hogy az indítvány el fog vettetni. De bármi legyen is sorsa : a már e házban mondottak által teljesen meg vagyok győződve arról, hogy ha társadalmunk békás utón, mint én hiszem, megmenthető, az csak ezen indítvány következménye lehet Ezen igazságtól vezéreltetve, röviden fogom a kérdést tárgyalni. T. ház! régtől fogva hódol az emberiség azon rétege, mely, hogy a mesével szóljak, a sajtba költözött azon eszmének, hogy a társadalom alapjai csakis ugy tarthatók föu, ha a törvény a szenvedőkkel érezteti súlyát, vagy ha azok védelmére hozatik, kiknek a védelemre legkevesebb szükségök van. Régi tan, de ugy látszik, hogy az internationálnál nagyobb erőre emelkedett, hogy lehetetlenné kell tenni az alsóbb rétegek befolyását, hogy azok csak ugy tekintendők, mint dolgok, hogy a birtoktalanság, kevés birtok és a munkabeli élés csak ugy nyújt az államban biztosítékot: ha az a törvényhozás fórumából végkép kirekesztetik. Ezen okoskodásnak természetes következménye, hogy a társadalom két részre oszlik: a rendezőkre, vagyis azokra, kik az alkotmány sánczaiba be vannak véve, és a szenvedőkre, kik az alkotmány sánczain kivül állanak; mi természetesebb mint azon gyűlölet, melylyel a künnmaradtak a rendezők ellen viseltetnek. Vajon jogosan várhatunk-e azoktól, kik az állam modern rabszolgáinak méltán nevezhetők, mást, mint főiforgatási vágyakat? Várhatunk-e mást azoktól, kik csak elnyomatást érezhetnek, mert meggyőződésem szerint ép oly despoticus az a törvény, melyet egyesek, mint az, melyet többen tukmálnak az emberre. (Helyeslés a szélső bal oldalon.) Vajon nem azon gyűlöletnek tulajdonithaók-e azon számos társadalmi állapotainknak elforgatására irányzott elméletek, melyek napjainkban az európai könyvvásárt elárasztják s oly mohón olvastatnak? Vajon lehet-e a szűnni nem akaró és időnként mindig mint boszuló angyal előforduló forradalmakat másnak tulajdonítani, mint azon szerencsétlen eszmének, melynek következtében a nép egy részének a törvényhozásból való kizárását jónak vélik? Vajon kereshetjük-e a forradalom okait másutt mint ott, hogy midőn a nemzetek nyugodt perczeket élnek, azt nem arra használják, hogy társadalmi bajaikon gyökeresen javítanának, hanem mintha a létező nyugalom soha fel nem bomolhatnék, arra használják, hogy u már egyszer megadott jogokat is visszavegyék ? Vajon emberi számítás szerint minden gondolkodó nem látja-e előre, hogy ezek folytán előbb-utóbb egy nagy harcznak kell kifejlődnie, mely civil isatiónkat végveszélylyel fenyegeti. Ezekből kiindulva, kérdem én; nem volna-e haszonhajtóbb, ha a törvényhozás fórumában minden véleménynek képviseltetésére mód nyújtatnék, mi csakis az átalános szavazati jog által , érhető el, és ennek folytán itt a kiegyenlithe' tők lehetőleg kiegyenlittetnének s a lehetetlenI séget követelők eapacitáltathatnának s a téve] lyek az ész fegyverével a rendes mederbe vezetj tetnének; avagy az az okos: ha ezen tévelyek sötétben tenyésznek, s az állam azon ábrándban ringatja magát, hogy mivel minden perczben életjelt nem adnak, tehát nem is léteznek. Én aggodalommal hallgattam egész életemban azon bölcseletet, melyet politikai jesuitismusnak nevezek , miszerint hangoztatják a szabadságot, úgymint a testvériséget; tettleg azonban a mammonnak hódolnak, s oda igyekeznek hogy a jogok mennél szűkebbre korlátoltassanak, sőt raffinirt dialektikával megtagadják az emberi jogoknak még létezését is. E viezre — mert minek mondhatom egyébnek — akadnak emberek, a kik azt még tetszéssel is fogadják, pedig e sophisma csak szánakozást érdemel. Eme sophisma s a petróleum bölcsészete egy eredménynyel dicsekedhetik: hogy azok előtt, kikből a szeretet még nem halt ki, egyiránt megvettetnek. A ki komolyan megfontolja Szilágyi Dezső képviselő ur beszédét, láthatja mennyire haladt az absolutismus literaturája, láthatja hogy frigyben van az azon lelki szegényekkel, kiknek politikájuk alpha és ómegája a birtok, láthatja mily mély űr az, mely ez iskolát a néptől elválasztja, mennyi vékonyságok, mily alakos dicsérete a civilisatiónak s minden hang, minden tétel oda irányul, hogy lehessen mesterségesen az államban a kevesek uralmát a többség fölött biztositan: És hogy ez előadásom nem a légből kapott, halljuk magát a képviselő urat. A t. képviselő ur azt mondja „Mi czél van a kerületek alakításánál 1 semmi