Képviselőházi napló, 1869. XX. kötet • 1871. deczember 21–1872. január 23.

Ülésnapok - 1869-421

248 •421. országos illés január 16. 1872. lesz végre valahára a magyar hadsereg. Tehát ismétlem végleges intézménynek senki sem tartja és hogy ezen jelen átmeneti intézmény is föntartatik, erre nézve sokan azt mondják, hogy azt a politicai viszonyok követelik. Ezt én tagadom; nem politikai viszonyok követelik ezt, hanem a balítélet, azon kölcsönös bizalmatlanság, mely még folyton létezik: a politicai viszonyok ellenkezőkép azt követelnék, hogy mindkét államnak lenne külön egy hadserege, mely alkalmas volna arra, hogy adandó esetben bármely megtámadások közepette a közös trónt, és az alkotmányt e hazában fentartsák. S ennek következtében erős meggyőződésem, hogy ha a kormány ezen alkalmas időt átmeneti intézkedésre, és nem erélyes szervezkedésre — kimondom valódi nevét — elpazarolja: ez által súlyos felelősséget von magára; mert azon esetre, ha bekövetkeznék egy catastropha, ha például megtámadtatnék ezen állam ós kitűnnék az, hogy roszul van élelmezve a hadsereg, mint 59-ben volt, vagy roszul van fegyverkezve, mint 66-ban volt: akkor e tekintetben a kormányt súlyos felelősség érné. Igaz, hogy van a kormánynak egy paizsa, az 1867-iki egyezmény, és az ezt kifejező törvény, melynek értelmében ha bármi visszaélés történnék a közős seregnél, bármennyire hátrányos volna annak felszerelése, bármily csapás érné is azt: ezen mulasztás és elhanyagolás következtében ezen magyar országgyűlésben őt ezért felelősségre vonni nem lehet; mert az 1867-iki törvényben kimondatik az: hogy ami a közös hadsereg körébe vág, e tekintetben csak a delegatió határoz ; de én azt hiszem, hogy van annál egy súlyosabb felelősség, a melykormányt érheti, mint a történelem és összes hazánk közvéleménye; ez elől a kormány semmi törvény által nem menekülhet. Készemről igen helyeslem és pártolom azon határozati javaslatot, melyet Tisza Kálmán tisztelt barátom benyújtott: mert szükségesnek tartom, hogy a kormány ezen felelősség alól ne menekülhessen; mi pedig maradjunk tisztán és menthessük magunkat bármikor, mert felhasználtunk minden időt és alkalmat, hogy a kormányt figyelmeztessük. Sokkal jobb volna, hogy ha a kormány azon erélynek csak egy részét, melyet a mostani praecarius többség fentartására kifejt: ezen viszonynak nem átmeneti, hanem végleges rendezésére fordítaná , ekkor sokkal üdvösebb eredményeket érhetne el. Meg akarom még említeni, t. ház, hogy a honvédséget sokan nagy vívmánynak tekintik. Ha az 50-es években Magyaroszágon uralkodó absolutismust tekintjük, s abból indulunk ki: akkor, igaz, vívmánynak tekinthető; de ne vegyük azon kort, melyben az absolutismus létezett; ne vegyük ezen jogtalan rendszert alapul, hanem vegyük a valódi alkotmányosságot, és ha ezt figyelembe veszszük, s ha ezen alapon állva mondjuk uzt, hogy Magyarországon van egy közős hadsereg, melynek intézményéhez, szervezetéhez Magyarország nem szólhat; ezenkívül van egy hadserege, melyet különösen egyedül Magyarország fizet, de mely még mindig nincs ugy fölszerelve, hogy külön harczképes hadsereget képezne, olyat, mely önmagában működhetnék, mely még ma is ugy van szervezve, hogy, ha ellenség elé kellene mennie, kölcsön kellene kérnie ágyukat: akkor mindenki, ki alkotmányos fogalmakkal bir, azt fogja mondani, hogy ez nem alkotmányos állapot, ez véglegesen igy nem maradhat. Ezeket akartam átalában elmondani, s ezek után csak néhány szót kívánok még mondani azon indítványra nézve, melyet t. Várady barátom, nem mondom beadott, hanem megújított; mert ezen indítvány beadatott minden évi ülésszak alkalmával. Ezen indítvány a nyugdijak kérdését illeti. Nem akarok hosszasan szólani a nyugdijak tárgyában, mert — azt mondják — e tekintetben igen sokat és szépet lehet beszélni; lehet, elismeI rem sokat és szépet mondani; de ellene csak nem szépen lehet cselekedni. Ami a nyugdíj kérdését illeti, az 1848—49-iki honvédek rokkantjai és árváiról lévén szó, arra nézve megjegyzem, hogy az elismerés lehet kétféle: anyagi és erkölcsi. Ami az anyagi elismerést illeti, azt hiszem — az sem kielégítő. Különösen fölemlitendőnek tartom azt, hogy midőn e teremben e tekintetben magán felajánlás történt: az ezen kezdeményezés következtében eszközlőtt gyűjtés, ha jól vagyok informálva 140.000 frtot eredményezett. Ez alkalommal mondatott, midőn ezen magánajánlás — a parlamenti eljáráshoz teljesen nem is illő' leg — tétetett, hogy ezen összeg a 48—49-iki honvédeknek adatik; azonban a honvédek azon 140.000 írtban nem részesültek, hanem csak 6o/» kamatjában, már pedig az nagy különbség, hogy az összeg vagy annak kamatja adatik-e az illetőnek? Bármely hitelező szépen megköszönné, ha valakitől tartozást kérve , azon választ nyerné, hogy nem fizeti meg az összeget, hanem addig, mig a hitelező él, fizeti annak 6%-os kamatját. Én tehát az anyagi elégtételt sem látom kellőleg életbeléptetve. Ami a morális elégtételt illeti: a morális elégtételt ezen hősöknek, kik a hazát annak idejében, mikor szükség volt, megmentették, megadta az elismerést e haza népe; sajnos, hogy ezen morális elégtételt e haza or-