Képviselőházi napló, 1869. XVIII. kötet • 1871. november 22–deczember 9.

Ülésnapok - 1869-395

395. országos ülés deezemher 5. 1871. 245 zat bármelyik ágáról annálinkább az igazságszolgáltatásról. Elevenen emlékszem fiatalabb koromban, midőn az úgynevezett hétszemélyes tábla sok tagjai irányában az egész hazában közös tisztelettel voltak; elevenen emlékszem e korszakra, bár voltak később oly korszakok, melyekben nem volt ok a tiszteletre. De mit láttunk, mit tapasztalunk ma az igazságszolgáltatásnál. Csak egy esetet hozok fel a t. háznak. Ott van Ferenczi Sándor Szentes városi ügyvéd ügye. Ez a képviselőválasztás alkalmával mond egy beszédet, a királyi tábla elé hütlenségi perbe idéztetik. A királyi tábla által elmarasztaltatik, felebbvitetik a hétszemélyes táblához. Az Ítéletben — alá van irva, gondolom, Szutsics — kimondatik, hogy noha az izgatásnak tényleg következései nem lettek, stb., mégis a királyi tábla Ítélete helybenhagyatik. Tehát hová jutottunk? Az ítélőszékek nem a törvény értelmében ítélnek. Azt mondta ugyan már egyszer az igazságügyminiszter ur is, hogy ő nem tehet róla, mert meggyőződésük szerint ítélnek; de én azt hiszem, hogy a törvénynek kell a bíró meggyőződésének lenni, s midőn törvényeink világosan kimondják azt, hogy a nóta inndelitatis, hazaárulási bűn csakis tettleges felkelés következése lehet : akkor, ha a szó által mondottakat hazaárulásban ítélik el az Ítélőszékek, akkor a hazában az uralkodó párton, a többségen kívül nincs biztosítva senki, a kit, ha a rósz szándék megvan, hazaárulási perben elítélni ne lehessen. A vádló a kormány, a bírák a kormány által kinevezettek, s a mint itt látjuk, a haza törvényeit, törvényes szokását semmi tekintetbe nem véve, ítélnek. Ily állapotban meg kell borzadni a hazábani igazságszolgáltatástól. Óhajtanám, hogy ne igy volna! De midőn igy van, midőn látjuk, hogy az átalános hazai közvéleményben is el van terjedve, ha rá mutatni nem lehet is, de mindenki beszéli, hogy önmagában e légkörben kell lenni a corruptiónak : akkor, bocsássanak meg ! hogy mindezek következtében nem marad más hátra az ellenzéknek, véleményem szerint, mint az, hogy rámutatva a hazának e sebeire, azon kormánytól, mely e sebeket nem gyógyította, hanem a sebek tágítására törekszik, először a bizalmat, azután az összes költséget megtagadja. Járulok a határozati javaslathoz. (Helyeslés a szélső bal oldalon.) Patay István: T. ház! Az előttem mondott jeles beszéd után, de azért is, mert már a tárgy nagyon ki van merítve, szerénytelenségnek tartanám, hosszas beszédet mondani; de, engedjen meg a t. ház, az előttünk fenforgó tárgy olynemü, melyet én azok közé sorolok, hol a nép képviselőnek felszólalni szent kötelessége, itt a nép adóztatásáról van szó, s azért engedjenek meg nekem, hogy az eddig itt elmondott szónoklatokra némi észrevételeket tehessek. {Halljuk !) Mindjárt a vitának első napján Wahrmann t. képviselőtársam csaknem beszéde kezdetén azzal állott elő, hogy bármennyire tiszteli a pénzügyminiszter urat, de nagy sajnálattal ki kell mondania, hogy programmja nem levén, sem ő, sem más, határozott Ítéletet a most fenforgó tárgy felett nem mondhat. Ez figyelmemet magára vonván, utolsó szaváig figyelemmel kisértem beszédét: az igaz, hogy csodálkoztam szép emlékező tehetségén, hogy azon néhány árkusra terjedő rideg számokat emlékezetéből elő tudna sorolni; megvallom, csodálkoztam ós irigyeltem. Később kezébe vette a külön-vóleményt, elmondott mindent, hogy mit várt ő Ghyczy Kálmán t. képviselő úrtól, — egy kicsit fitymálva, az igaz! — és utoljára azzal vádolta, hogy ő hátramenő politikát üz. Természetes, hogy ekkor én vártam Wahrmann képviselő úrtól, hogy el fogja mondani, hogy ő mit tesz és utoljára egy határozott haladási programmot fog előadni. De ez nem történt; épen nem, sőt jobbnak látta áttérni az élez ösvényére előhozván, hogy Árpád apánk — no már t. i. a mi apánk — (Átalános derültség) bejövetele óta, ha önállólag kezeltük volna pénzügyeinket, több adósságunk volna, mint most; azt hiszi ő, és ezen hiedelmét mindnyájunkra rá akarta tukmálni; de én bizony nem hiszem. Igaz, fájdalom, ha végig tekintünk történelmünkön : voltak ez országban Puggerek, voltak, vannak, lesznek mindig államférfiak, kiknél az volt a főelv, — prosimus quisque sibi — az állam javát nem igen hordták szivökön, hanem igenis főelv volt a saját zsebjök tömése; azt is tudjuk, fájdalom, hogy 300 év óta a szerencsétlen házasság után minden pénz Bécsbe utazott, most legközelebb az arany lakodalmi egyességi ünnep után maga mondja Wahrmann, hogy bár még nem kétségbe ejtő, de nagyon komoly a pénz kérdése: és a mi megtagadásunkat mégis illoyalisnak nevezi. Én nem tartom illoyálisnak, sőt kimondom, hogy valahányszor tanácskozás tárgya lesz ezen kérdés : mindaddig fogom döngetni azon szerencsétlen ház kapuját, mig össze nem omlik és isten segítségével ugy hiszem, lesz még alkalmunk annak romjain szabadságunknak, önállóságunknak diadalát élvezni. (Helyeslés bal felől.) Mondott még valamit; — no de Wahrmannt abban hagyom, nem jut több eszembe. Aztán végig hallgattam Horn Edét. (Halljuk!) Megvallom, sokat tanultam tőle, és egy mon-