Képviselőházi napló, 1869. XVIII. kötet • 1871. november 22–deczember 9.

Ülésnapok - 1869-395

234 896. országos ttlog deczember 5. 1871. uré; tehát ő is nagyon sokat beszélt, de fájdalom, nagyon keveset mondott. (Nevetés a jobb oldalon.) Be fogom bizonyitani. {Halijuk!) Legelőször is a t. pénzügyminiszter ur nagyon sajátságosnak találja Simonyi Ernő képviselő ur czélzásait a külpolitikára nézve és e fölött humorisált. Kiszemelt magának néhány pontot, a mely a humorisálásra nagyon jó alkalmat szolgáltatott, s a felett igen derék briliáns beszédet tartott: hanem a concret kérdésekre szóval sem válaszolt, azokat mellőzte. Azt mondta, hogy Simonyi képviselő ur csupán csak theoriákat hozott fel: pedig egyetlenegy theoria sem volt benne, csupán tényekből áll az egész. Például igen concret kérdést intézett hozzá, a mely épen a pénzügyminisztert illeti; hogy ő maga megígérte a múlt budget tárgyalás alkalmával, hogy a só árát alább fogja szállítani; bebizonyította t. barátom, hogy ezt lehet és kell is tenni, és kérdezte, hogy most miért nem váltotta be a pénzügyminiszter ur igéretét 1 Erre egy árva szóval sem felelt. Simonyi képviselő ur arra utalt, hogy viszszaélés történik a korona móltóságával az által, hogy a trónbeszédben kijelölt pontok semmiképen tekintetbe nem vétetnek, hogy indicálva volt a főrendiház átalakítása, meg volt Ígérve az adórendszer reformja: — erre a t. miniszter ur semmit sem válaszolt. Igaz, hogy ez nem őt illeti. Erre más miniszternek kellett volna felelnie, de a többi miniszter urak — amint mondtam — sokkal okosabbnak találták hallgatni. A mire pedig megfelelt, miként felelt a miniszter ur ? Mindjárt a harmadik pontnál csudálkozott azon, hogy Simonyi képviselő ur nem hajlandó törvényes képviselőknek elismerni Horvátország képviselőit, és a t. miniszter ur ezért szinte megharagudva, ezt szinte törvénysértésnek tekinté és idézi nekünk a kiegyezései törvény 34-ik §-át, melyben világosan ki van mondva, hogy a horvátországi képviselők mindaddig maradnak a közös országgyűlésen, mig a horvát országgyűlés újból össze nem hivatik. Hozzá tette még azt is, hogy ő nem szokott törvényekben válogatni, pedig épen azon perczben bebizonyította, hogy nagyon is szokott. Mert mikor törvényt idézünk, az ugyanarra vonatkozó más törvényt is kell idéznünk. Tudjuk, hogy a speciális horvátországi törvényben benne van, hogy a fejedelem tartozik az országgyűlést a szétoszlatás napjától számítva 6 hónap alatt összehívni. Ez ép annyira törvény, mint törvény amaz. De ha nem is volna törvény: kétségbe lehet-e vonni aat, hogy bizonyos határidő után a fejedelem tartozik az országgyűlést újból összehini ? Hisz akkor az alkotmány puszta játékká válnék; miután minden alkotmányban fenn van tartva a fejedelemnek azon joga, hogy az országgyűlést vagy szétoszlassa vagy elnapolja tehát az következik belőle, hogy joga van a fejedelemnek az országot alkotmányos életétől megfosztani. Ez absurdum, ez nem felelet. Készülődött azután szintén nagy haraggal a t. pénzügyminiszter ur felelni azon igen-igen fontos dolgokra, melyeket Simonyi képviselő ur a eorruptióra nézve felhozott és a mik nem voltak phrasisok, nem volt declamatió vagy dissertatió, a mint a miniszter ur mondotta, hanem tények, borzasztóan beszélő tények, és mit felett erre a miniszter ur? Azt: „ha én corruptióról akarnék dissertálni, gyönyörű thémám volna.

u És midőn ezt monda, a t. jobboldal, melynek nagyon tetszett, hogy a pénzügyminiszter ur abban a helyzetben van, hogy a túlsó oldalnak most leczkét tarthat, a „Buda-Pesti Közlöny* szerint hosszan tartó felkiáltásokban tört ki: .halljuk! halljuk!" — a pénzügyminiszter ur pedig azt monda: — nem akarok, csak azt mondom, hogy gyanusitgatásra itt volna alkalom, de én soha sem kapok azon, s így most sem használom fel. Épen ugy, mint az a gyermek, a ki azt mondja, hogy tudnók mondani valamit, de nem mondok semmit. Simonyi Ernő tényeket hozott fel, melyek a törvényszék által constatáltattak, és megvárhattuk volna a ház méltósága nevében, hogy a kormány feleljen és egy fél órát sem lett volna szabad vesztegetni és nem lett volna szabad engedni, hogy ily stúyos vád nehezedjék az ország erkölcsiségére, ha módja lett volna arra felelni. A t. miniszter ur arra, hogy Simonyi Ernő azt kívánta, hogy ő ne foglalkozzék az administratió részleteivel, hanem inkább annak philosophiájával: azt monda, hogy azt tette, midőn pápai professor volt; de ha most is tenné, nem volna különbség miniszter ós professor közt. Nekem szerencsém volt a pénzügyminiszter urat, mint professort ismerni, sőt szerencsém volt ismerni, mint saját professoromat is, nagyon jól tudom, hogy mivel foglalkozott akkor; (Helyeslés.) tudom, hogy philosophiát tanított, az igaz, logikát is ; de financiális philosophiával akkor nem foglalkozott. Annyit tudok, hogy akkori elvei nagyon különbözők voltak a mostaniaktól; azt is tudom, hogy akkor közös zászló alatt szolgálván Pápán, azon, vagy is collegium ezimerón ezen körirat állt: „Csak a szabadságban virágzik", és a professor ur igen szép leczkét moni doít arról a szabadságról és bizonyos vagyok