Képviselőházi napló, 1869. XVIII. kötet • 1871. november 22–deczember 9.
Ülésnapok - 1869-392
154 392. országos ülés deczember 1. 1871. vigyázni, hogy a közönség csak a fénylapot lássa, mert csak egy billenés és nevetség tárgyáválesz a különben szép és érdekes jelenet; mert a közönség meglátja a gyalulatlan léczet és a hitvány mécset. Hidje el tisztelt előadó ur, de hisz ő tudja is ezt, hogy a közönség minden vigyázat mellett is jól tudja, hogy azon ezüstszin fénylap csak rongyos papir, és hogy a ragyogás nem az arany nap visszasugárzása, hanem csak csekély mécsesé. (Tetszés bal felől.) Az igen t. pénzügyminiszter ur, midőn azt akará bebizonyítani, hogy a külön-véleményben helytelenül vannak a számok csoportosítva, igen szép dialecticával párvonalat húzott a rendes és rendkívüli költségvetés között. Nem akarok a rendes és rendkívüli költségek elméleti taglalásába bocsátkozni, mert az előttem szóló Horn Ede t. barátom ezt részletesen kifejtette ; csak azt jegyzem meg, hogy a miniszter ur a honvédség felszerelésének 2 milliót meghaladó költségeit azért sorozta a rendkívüliek közzé, mert úgymond az csak néhány, csak tíz évre fog tartani. Ilyen következtetéssel, t. ház! akármelyik miniszter évdiját könnyen a rendkívüli költségvetésbe lehetne tenni, ha például egy megállapított rendszer állana előttünk, a melyből az tűnik ki, hogy például a kereskedelmi miniszter tárczáját össze kell olvasztani 10 év múlva a közlekedési miniszter tározójával, tehát lehetne a kereskedelmi miniszter évdiját is tiz évig a rendkívüli költségek közzé tenni. De miért ne lehetne a pénzügyminiszter következtetése szerint a közösügyi összes költségeket a rendest és x*endetlent mind a rendkívüliek közzé sorozni, mert hiszen a quota törvény is már csak 6 évig tart, és ha Isten ugy akarja, addig sem 1 Jól tudja ezt, t. ház! minden egyszerű gazda, ha nem is valami ragyogó eszű fmancier, hogy ha mi évenként 23 millió forintot adunk a közős ügyi költségekre, 32 millió forintot meghaladó összeget az államadóssági járulókhoz, tehát 56 milliót meghaladó összeget évenként, ami évi rendes költségvetésünknek több mint egy harmadát képezi; — nem is említvén az évenként felmerülő közösügyi rendkívüli kiadásokat, a melyek csak a jövő évre is 4 millió forintot meghaladó összegben szavaztatnak meg ; tudja ezt, mondom, minden egyszerű gazda, hogy az oly ország, melyből ily tetemes kincs nem kiszivárog, hanem kiömlik, a nélkül hogy ez más úton viszsza szivárogjon: az oly ország, mint Gbiczy Kálmán igen t. képviselőtársam és barátom is megjegyzé, hacsak kimeríthetetlen kincsbányával nem bir, előbb-utóbb elszegényedik, tönkre jut, mint azon föld, a melynek termő képességét szakadatlanul igénybe veszi a gazda a nélkül, hogy azt más úton visszapótolná. Az emiitett nagy | mennyiségű kincsek folytonosan bőven ömölnek ki az országból, anélkül, hogy más utón, csak részben és megfelelő arányban visszapótoltatnának. Ezen szomorú, visszás állapotot az okozza a többek közt, — hogy messzebb ki ne terjeszkedjem, — miszerint a magyar hadsereg annyi gyakori felszólalás daczára nagyobb részben még mindig az ország határain kivül van ; hogy a közös hadsereg felszerelése legnagyobb részben az .ország határain kivül történik, s nem élvezik ezen temérdek kiadásnak jótékonyságát a mi gyáraink, a mi iparosaink, földmivelőink, kereskedőink. Szóval az ország kincse nagy öblű s tág csatornákon ömlik ki az országból, ós csak hajszálcsöveken szivárog valami csekélység viszsza, mint a milliomos zsebéből a koldus kezébe jutott fillér. Az ily helyezetben nem szabad azt mondani, mit a pénzügyi bizottság mond, hogy „a nagyobb kiadásokat azért szavazza meg, mert ezek a nagyobb bevételeknek elválhatlan következményét, sőt előfeltételét képezik." Az ilyen elv föltétlen alkalmazásával halálos döfést lehet adni a legvirágzóbb háztartásnak is, nemcsak olyannak, mint a miénk, a hol az alkotmányosság 4 a A éve alatt ezen adósság minden scáláján keresztül mentünk és ezerkétszáz milliót meghaladó adóssággal állunk szemben. És ezen nem örvendetes helyzettel szemben az igen t. előadó ur azzal vigasztal bennünket, hogy hiszen nem csupán mi vagyunk ilyen helyzetben Európában. Igaz, hogy „solatium est miseris socios habuisse malorum"; de az is igaz, hogy az az édes anya, kit éhség és fázás miatt siránkozó gyermekei vesznek körül: nem hallja a szomszédban szenvedők jajveszékelését, mert csak övéi sírását hallja, csak azt hallgatja, azt igyekezik megszüntetni, és ezt, nézetem szerint, jól teszi. Wahrmann képviselőtársam azt mondja, és helyesen, hogy a t. pénzügyminiszterumnak nincsen pénzügyi programmja, nincsen pénzügyi exposéja, és szemrehányást tesz e miatt nekünk, szemrehányást tesz a külön-vélemóny t. szerkesztőinek, hogy miért nem készítettek ők ilyen programmot. Másrészről hozzá teszi Wahrmann képviselő ur, hogy ő a kormányt támogatni kötelességének érzi. De kérdem, hol volt Wahrmann 1869-ben, 1870 — 7 l-ben? Ö szemrehányást tesz a külön-vélemény szerkesztőinek, hogy nem adtak pénzügyi programmot külön-véleményükben, pedig ezen t. barátim az ellenzékhez tartoznak. Mért nem tesz szemrehányást Wahrmann képviselőtársam saját magának, mint a ki világosan elismeri, hogy a kormányt támogatni kötelessége. Hiszen azon róka, is t. ház (Derültség) — a mesebeli róka, — éneklésre akarta birni a hollót, mert szüksége
