Képviselőházi napló, 1869. XI. kötet • 1870. augusztus 4–deczember 30.

Ülésnapok - 1869-240

254 240, országos ülés eonsteliátióknál fogva az idő oly rövid volt, hogy talán nem lehetett az országgyűlés határozatát bevárni, mert gyors intézkedésre volt szükség. Elismertem, hogy azon ideiglenes intézkedés, a mint azt a pénzügyminiszter ur jelenti, ezen eljárást némileg kedvezőbb színben tüntette föl. Mindez védelmére és bizonyos tekintetben talán igazolására is szolgálhatna az igen t. pénzügyminiszter urnák, saját álláspontjából. Hanem van egy, a mit saját álláspontjából sem vélek igazolhatónak, és ez az, a mit már Irányi t. barátom is jelzett: hogy az igen t. pénzügyminiszter ur a képviselőház egybegyülésének első óráiban, mondhatni első perezeiben, nem sietett ez iránti eljárását a háznak bejelenteni, hogy igazolhassa magát, és kérje, hogy oldoztassák föl a törvényszegés következményei alól. Azoubant. pénzügyminiszter ur bevárta Zsedényi tagtársam interpellációját, a mely interpellatio az első ülés végperczeiben terjesztetett a ház elé; nemcsak bevárta ezt, de sőt a felelettel csaknem egy egész hónapig késett: és ez az főleg, a mit én a t. pénzügyminiszter ur álláspontjából véve sem vélhetek igazolhatónak. És hogy ez nem igazolható, ezt bátor leszek, a t. pénzügyminiszter ur saját beszédével bebizonyítani. November 17-én azt méltóztatott mondani: „A mint nem volt megszavazva maga a kiadás, ugy természetesen nem lehetett megmondani azt sem, hogy az honnan, hogy, és mikép fedeztessék. A delegatiók fognak ítélni a felett, hogy többet adtunk-e a megszavazottnál; a t. képviselőház pedig a felett: jól tettük-e, hogy ilyképen gondoskodtunk." Nem volna tehát szabad az igen t. pénzügyminiszter urnák bevárnia azt, midőn a delegatiók ez iránt szavaznak, midőn a kivánt összeget megszavazzák. Az összegnek magái! apitása, igenis a delegatiók hatásköréhez tartozik; de a fedezetről mi gondoskodunk, és e fedezet immár megtörtént.. Köteles volt a miniszter ur azonnal bejelenteni, mert megeshetnék, hogy a delegatiók a kérdéses összeget nem fognák megszavazni. Nem valószínű ez, de elvégre lehetséges, és ez esetben nem is nyihiék alkalma a háznak, hogy a jövő évi költségvetés tárgyalásakor e kérdéshez szólhasson, mert ezen tétel a költségvetésben nem fogna előfordulni. Nézetem szerint nem volt tehát a t. pénzügyminiszter urnák elfogadható oka arra, hogy a képviselőháznak köteles bejelentését a delegatiók határozatától tegye függővé. A mi már most az igen t. pénzügyminiszter ur által emiitett pénztári müveletet illeti, méltóztassanak megengedni, hogy erre nézve is saját beszédével feleljek. Azt monda a miniszter ur: „mi természetenovember 22. 1870. sebb, mint, hogy ha a közös költségek terén túlidadásra van szükség, az, hacsak lehet, oly forrásból vétessék, a mely természeténél fogva maga is közös? Ezért ha a közös pénzügyminisztériumnak kezén lettek volna közös pénzek, akkor egyszerűen onnan vettük volna a közös összeget addig, a midőn igazolhattuk volna a kiadást. De ott pénz nem volt. Voltak azonban értékek, ezen értékeket eladni akkor, midőn mindennek ára le volt nyomva, ez a kincstár érdeke ellen elkövetett hiba lett volna. Kölcsönt venni a törvényhozó testületek jogába fogott volna vágni, mely határoz a fölött, miként vétessék föl a kölcsön : közös legyen-e az, vagy pedig különös." Az igen t. pénzügyminiszter ur elismeri, hogy a törvényhozás beleegyezése és engedelme nélkül kölcsönt fölvenni nem szabad; hisz ezt kétségbe sem vonhatja. De hogy e dilemmából kiszabaduljon, azt mondja, hogy ez „ideiglenes intézkedés," és nevezi azt egyszerűen „pénztári műveletnek," olyannak, mely szerint a közös activák, azon activák, melyek egy része Magyarországot illeti, elzálogosittattak. Az „ideiglenesség," t. ház! nagyon roszul védi ezen eljárást. Én ugy tudom, hogy minden kölcsön az ideiglenesség jeleggével bír: mert a kölcsön megszűnik akkor, mikor visszafizettetik. Es mert minden kölcsön involválja „az akkor a mikor" visszafizetésnek kötelezettségét: természetes, hogy mindez ideiglenes dolog. De még roszabbul védi ezen eljárást maga azon „pénztári müvelet" ; midőn ez nem több és nem kevesebb, mint az államvagyon bizonyos részének elzálogitása. Nem hiszem, hogy az igen t. pénzügyminiszter ur absolutoriumot adna fiának, ha volna, kinek, midőn megtiltá, hogy adósságot tudta és beleegyezése nélkül ne csináljon, ha ez azzal védené magát, hogy „nem csináltam adósságot, nem is vettem föl kölcsönt, hanem elzálogitottam azon ékszereket, a melyek az édes atyámnak és mostoha anyámnak közös tulajdonát képezik." (Derültség a bal oldalon. Igen jó!) Az állami közös activák elzálogosítása tehát époly kölcsön, mint az állam bármely más vagyonának, vagy hogy tovább menjek, az állam hitelének elzálogosítása. En tehát épen az igen t. miniszter ur szempontjából és nyilatkozatából indulva ki, nem látom igazolhatónak azon eljárást, hogy az igen t. miniszter ur ezt a háznak annak idejében bejelenteni elmulasztotta; főleg miután elismeri, hogy kölcsönt fölvenni nem szabad a törvényhozás beleegyezése nélkül és ennek ellenében beismerte azt, hogy e kölcsönhöz beleegyezését adta. De én ezen alkalommal nem óhajtok ezen mulasztásnak határozatilag kifejezést adni; hanem