Képviselőházi napló, 1869. XI. kötet • 1870. augusztus 4–deczember 30.

Ülésnapok - 1869-237

102 237. országos lilás october 31. 1870. az 1848/9-ki állapotokról: azok nem vetnek egy futó pillanatot sem azon hazánk közelében levő két szegény országra, Romániára és a még kisebb Szerbiára, melyeknek Magyarországnál sokkal teljesebb autonómiájuk van. Azokhoz tehát uraim, én nem fordulok; de fordulok azon őszinte férfiakhoz, kik belátják, hogy a 67 iki egyezmény által nagy áldozatokat hozott Magyarország és elismerik, hogy azon álláspont, melyen mi állunk, Magyarország törvényes jógainak álláspontja. Ezekhez fordulok, uraim, ezeket fogok igyekezni meggyőzni arról, hogy az, a mit kívánunk, a mit óhajtunk: sem nem időszerűtlen, sem nem lehetetlen. T. ház! Ha azon világrenditő eseményeket tekintjük, a melyeknek e pillanatban nyugot Európa egyik állama, Franeziaország a színhelye, ha e mellett azon bonyadalmakra vetünk egy tekintetet, melyeket közelebb itt a Lajtán túl a velünk egy fejedelmet uraló országokban látunk: lehetetlen, hogy lelkeinket aggodalom ne szállja meg saját hazánk sorsa, jövője iránt, látva, hogy egy, az első katonai hatalmasságnak tartott ország néhány hét alatt romba dőlt s helyette és romjain egy óriási hatalmasság keletkezett. Miként Simonyi Ernő barátom, ugy én is és barátaink összesen a legnagyobb rokonszenvvel viseltetünk Németország egységes törekvései iránt; de másrészt kétségtelenül áll. hogy országunk, ezen változó félben levő helyzettel szemközt, és tekintve, hogy oly szoros kapcsolatban áll az osztrák birodalommal, minőben az előtt nem állt, azon osztrák birodalommal, mely a legutolsó időkig a német birodalomnak kiegészítő része volt: ily helyzettel szemben, mondom, lehetetlen komolyan nem gondoskodnunk hazánk biztossága, jövője iránt; gondoskodnunk annál inkább, mert azon zavarok, azon bonyodalmak, melyeket az osztrák tartományokban tapasztalunk, hasonlóan a veszély csiráit hordják magukban, a felbomlás előjeleit mutatják. Galicziát csak ismételt biztatgatásokkal birták rá. hogy a reichsrathba bemenjen; a szlovének, maguk a tiroliak is ellenezték a követküldést, és Csehország határozottan megtagadta a hozzá járulást. T. ház! Én Csehország kívánalmainak részleteibe nem fogok bocsátkozni; de annyit kénytelen vagyok kimondani, hogy véleményem szerint Csehországnak jogai, kívánalmai — a mi a nemzeti léteit, az országos állami létet illeti — tökéletesen jogosultak. (Fölkiáttások jobb felől: Ohó!) A fehérhegyi ütközet oly kevéssé enyésztette el Csehország jogait, mint nem enyésztette el Magyarország jogait a szerencsétlen temesvári csata. (Ugy van/ a szélső bal oldalon.) Ez, uraim, nem jogtalan, nem illetéktelen beavatkozás más birodalom dolgaiba, hanem gondoskodás saját biztonságunkról, akkor, midőn oly országban látunk veszélyes anyagot összegyűjtve, mely velünk oly szórós kapcsolatban áll; midőn velünk egy fedél alatt lakó szomszédnál veszedelmes gyuanyagot látunk összpontosítva. — Ez oly kevéssé illetéktelen felszólalás Csehország érdekében, mint nem vtlt illetéktelen Kossuth Lajos fölszólalása 1848. márez. első napjaiban a lajtántuli országok alkotmányossága mellett, (Majoros István: Éljen! Derültség.) Gondoskodnunk kell tehát t. ház! saját biztonságunkról, gondoskodnunk kell biztosítékokról a veszély idejére. — Avagy el vagyunk-e látva biztosítékokkal ? Birunk-e garantiákkal hazánk akár csak ezen mostani megcsonkított alkotmányáuak is megtartására ? Tisztelt barátom Tisza Kálmán csak az imént helyesen fejtegette azon veszélyeket, melyek onnan következhetnek, hogy Magyarországnak önálló nemzeti hadserege nincs, és megmondta azt is, hogy — fájdalom, de ugy van, — a legszentebb jognak is biztositéka nem egyéb, mint az erő, a fegyveres hatalom. S ha Magyarország önállása a külföld megtámadásai ellen biztosítva nincs: vajon mi biztosítja mostani megcsonkított alkotmányunkat ide haza, a jelen viszonyok közt? Mi egyéb, mint a királyi eskü ? En tisztelettel hajlom meg az eskü szentsége előtt. Távol van tőlem, hogy legkevésbé is föltegyem, hogy azon eskü, mely itt a plébánia téren a nemzet szine előtt letétetett, valaha megszegetni fogna: de uraim, a királyok is emberek, a királyok is halandók, s a nemzetnek nem szabad a maga jövőjét, a maga biztonságát egyes emberek életéhez kötni. És ki biztosit minket egyrészt arról, hogy az, ki ő felsége után a trónon következni fog : le fogja akarni tenni az esküt? Hisz vannak példák reá: voltak fejedelmek, kik Magyarországot tettleg birtokolták a nélkül, hogy az esküt letették volna. S ki biztosít árról, hogy a letett esküt az uj fejedelem szentül meg fogja tartani? Mert hiszen — mások mondták, nem én — azon 14 eskü közül, melyet királyaink ajkai hangoztattak, vajmi kevés tartatott meg. És így araim! nem levén komoly biztosítékaink sem külmegtámadások ellen, sem hazánk csonka alkotmányának is megtartására, hazafiúi, törvényhozói kötelességünk ezen biztosítékokról mielőbb, sőt haladéktalanul gondoskodni. Ez, véleményem szerint, uraim, egyátalában nem is lehetetlen. Ki ellenezné — kérdem én — ki