Képviselőházi napló, 1869. XI. kötet • 1870. augusztus 4–deczember 30.

Ülésnapok - 1869-237

90 237. országos liiéc actober 31.1870. irányadó körökben, ha volt szándék háborúba menni, az nem azon jogmegtámadásnak ellenére, hanem inkább védelmére lett volna. Ezért kívántuk mi a semlegességet. De nem is volt ok eleinte beavatkozni a háborúba; hiszen a két hadakozó félnek ereje körülbelül egyforma volt, (Ellenmondások.) és a háború kimenetelét előre tudni egyátalában nem lehetet. Ily körülmények között, azt hiszem: tökéletesen helyes politika volt Magyarország részéről, hogy sürgesse a semlegességet, mely egyrészt a Németország belügyeibe való avatkozást nem háborítja, másrészt Francziaországnak is szabad kezet enged a maga belügyeiben intézkedhetni. Ha elvekről volna kérdés, akkor azt mondanám, hogy most ezen szigorú semlegesség po^. litikájától eltérőleg szólni következetlenség. De itt tényekről van szó, a melyek irányában oly politikát kell követni, a mint azok alakulnak. Igen természetes, hogy akkor, mikor szép idő van, az ember köpönyeg nélkül megy ki, s nem esik következetlenségbe, ha esős időben köpönyegben megy ki. Nem elvekről van tehát szó, hanem tényekről, a melyek irányában az eljárás módját azoknak alakulása határozza meg. Midőn a háború megüzentetett Németországnak, a mi rokonszenvünk, az én rokonszenvem legalább, mindenesetre Németország mellett volt. Én a német nemzet győzelmét óhajtottam, mert óhajtottam, hogy ezólját, a német egységnek létesítését, elérje; lehetetlen volt rokonszenvet nem érezni azon nemzet irányában, melyre rá erőszakoltatott a háború, és melynek fővezére és királya, midőn először franczia területre lépett, egy ünnepélyes proelamatióban kikiáltotta, hogy ő nem a franczia nemzet, hanem a császár és kormánya ellen visel háborút, a mely azt rá erőszakolta. (FolMáltások a bal oldalon: Igaz! JJgy van.) Ezen proclamatio ismételtetett azután a porosz trónörökös által is, és igy igen természetesen föl kellett tételezni azt, hogy a mit a porosz király ós koronaherczeg oly ünnepélyesen mondtak, az politikai megállapodás volt náluk, az volt az igazi ezól, melyet ők Prancziaországban elérni akartak, és ha ezen ezól el van érve, meg fog szűnni a háború. Hogy mi a német egység létrejöttét óhajtottuk, az nem uj dolog nálunk. Ezen óhajtásnak világos kifejezést adtunk már a múlt évben, midőn válaszfölirati javaslatunkat volt szerencsénk a t. ház elé terjeszteni. Ezen kérdésre vonatkozólag a mi válaszfölirati javaslatunkban következőleg nyilatkoztunk: ,,A mi a német kérdést illeti, Magyarországnak és a hozzá kapcsolt országoknak nincs semmi okuk a német kérdésnek akár eddigi alakulására, akár a nyilatkozott irányban tovább fejlődésére aggodalommal tekinteni, sőt akként vagyunk meggyőződve, hogy valamint a múltban Németország szaggatottsága sok veszélynek volt kútfeje, ugy ha a német nemzet belviszonyainak tetszése szerinti rendezésében s nemzeti vágyainak kielégítésében külavatkozások által nem háborgattatik, Európa ezen mind nagyságánál, mind fekvésénél, mind műveltségénél fogva rendkivülileg fontos részének elégedettsége és belnyugalma az európai béke tartósságának egyik leghatályosabb tényezője lesz. S különösen hazánk, melynek állami fönmáradása az európai egyensúly lényeges kellékei közé tartozik, ezen oldalról támadási szándéktól épen nem tarthat, más oldalróli támadás ellenében pedig, érdekeink találkozásánál fogva, a német nemzet barátságára bizton számíthat." íme, t. ház! ez volt nézetünk akkor a német egyesülésre nézve. Az tehát, hogy most újra kifejezést adtunk ezen óhajtásunknak a német egy esűlést illetőleg, egyátalában nem uj nézet, nem az eseményekből fölmerült politika volt, hanem egy megállapodott politika, melyet mi Európa közérdekében józannak és jónak hiszünk. Azonban a franczia kormány megtámadván a német nemzetet, rósz akarata e részben nagyobb volt, mint tehetsége. A császári kormányzat megszülte a maga gyümölcseit, és láttuk, hogy épen azon elem, a melyre leginkább támaszkodott, a katonai elem őt akkor hagyta cserben: a mikor arra legnagyobb szüksége volt. Megindittatott a háború egy nagy hatalommal szemben, a melyről az egész világ tudta, különösen az 1866-iki események után, hogy a harcztéren oly erővel képes föllépni, a minővel eddig egy európai hatalmasság sem lépett föl. És mi volt a császári gazdálkodásnak következménye? Az, hogy Francziaországnak nem volt sem hadserege, sem fegyvere. Igen természetes következése volt ezeknek azután a weissenburgi, a wörtbi és a Metz melletti csaták elvesztése, mely végre azután Sedánhoz vezetett. A német nemzet Sedannál mindent elért, a mit egy háború által elérhet; a franczia császárság minden társával, támaszával, czimboráival, és minden bűnével együtt elesett, beledőlt azon feneketlen mélységbe, a melybe vele együtt még valahai föltámadhatásának reménye is beleveszett. (Helyeslés szélső halon.) Már most, t. ház! elmondhatjuk a latin költővel : „jani non adculmina rernm iniustos crevisse quaeror, tolluntur in altum, ut lapsu gravioreruant." A császárság megbukott; ,de azon szerencsétlenségek még nem érték végüket, a melyek Francziaországra és a franczia nemzetre voltak