Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.
Ülésnapok - 1869-144
83 144. orwágos Qlés márczius 14, 1870. Főlemlittetett itt a vitatkozás elején mindjárt, a napirendet indítványozó képviselő ur által, hogy a most kivánt honvéd rokkantak és Özvegyek segélyezése nem az egyedüli kötelezettség, a melyre az 1848-ki országgyűlés határozatai kötelezik a nemzetet; és ezt ugy állította a képviselőház elé, mint egy oly dolgot, melytől el kell rémülnünk, mert ennek teljesítésére az ország ereje nem elégséges. Én, t. ház, nem vagyok azon nézetben és szükségesnek látom ez alkalommal itt újra constatálni azon állást, melyet ez ügyre vonatkozózólag magam és azon elvbarátaim, kik velem együtt a válaszfölirati vita alkalmával egy külön fölirati javaslatot nyújtottunk be, elfoglalunk. Bátor leszek ez oknál fogva a képviselőháznak e válaszfölirati javaslatból egypár sort fölolvasni , az mondatik ott: „Kötelességünknek ismerendjűk az államháztartás szükségleteinek fedezéséről gondoskodni." Jóakaró készségre azonban a közterhek viselésében csak azon állam számithat. mely viszont az elvállalt kötelezettségeket maga is teljesiti. — Mind ezért, mind a jog és közerkölcsiség tekinteténél fogva is, a nemzet által adott szónak szentnek kell lenni. — A múlt országgyűlés pusztán méltányossági tekintetből évenkint 30 millió forintot meghaladó súlyos terhet vállalt el a nemzetre az osztrák birodalom államadósságaiból, melyekhez hozzájárulni nem tartozott. E ténynyel szemben érzékenyen sértenők a jog és igazság követelményeit és megrázkódhatnék a közerkölesiség érzetét, ha azon kötelezettségek teljesítését és Ígéretek beváltását saját polgáraink irányában elmulasztanék, melyek nehéz időkben a nemzeti becsület oltalma alá helyeztettek. Az államháztartás fedezete mellett tehát ezen nemzeti becsületszó beváltásáról is gondoskodandunk." Ez volt, t. ház, akkor a mi nézetünk e tárgyban. Hogy mikor, mi módon, miképen teljesitendők a múlt országgyűlések ezen Ígéretei ? arról jelenleg bővebben nem szólok; lesz más alkalom; most egyedül a határozati javaslatban indítványozott tárgyhoz, tudniillik a honvédrokkantak és özvegyek segélyezéséhez akarok szólni. Az mondatott t. ház, hogy egyik országgyűlés határozata ellen mást határozni nem kell. En nem tudom, hogy vajon Gajzágó képviselő ur csak ez alkalomra találta-e föl ezen érvet, vagy mindig az övé volt-e az? Mert ha mindig igy vélekedett, igen szerettem volna, ha hathatós szavát fölemeli vala itt 1867-ben is, és megmondotta volna az akkori képviselőháznak, hogy nem szabad az országgyűlésnek 1861-ben hozott egyhangú határozata ellen törvényeket alkotni (Helyeslés szélső bal felől.) Akkor azonban nem jutott eszébe arra hivatkozni, hogy az 1861-iki országgyűlésnek egyhangúlag elfogadott határozatai vannak; hivatkozni akkor, midőn a ház azokkal ellentétben álló törvényeket hozott. Az mondatott továbbá, hogy ha ez a nemzet becsületbeli kérdése volna, akkor bizonyosan az 1861-ki föliratokban említés tétetett volna róla. Ezt, ha jól emlékszem, miniszterelnök ur mondta. Az 1861-ki föliratok tárgya azon kárdések megfejtése körül forgott, melyek a nemzet és a fejedelem közt függőben voltak ; de a most szőnyegen levő kérdés nem a nemzet ós fejedelem közt függőben levő kérdés: ez a nemzet belkérdése, mely a nemzetnek saját maga által tett Ígéretére vonatkozik, (Helyeslés a szélső balon.) arról tehát az országgyűlésnek akkor a fejedelemhez szólni nem is volt alkalma; mert a nemzet csak arról szólt a fejedelemhez, mit kivan, mit vár, hogy kezdeményezzen a fejedelem az alkotmány visszaállitásának tárgyában. Ezen tárgy pedig nem az alkotmány visszaállítására vonatkozik : arról tehát a nemzet a fejedelemnek nem szólhatott. Mondotta még miniszterelnök ur, hogy az 1867-ki országgyűlés megszavazta volna az illető költséget, ha azt szükségesnek és lehetségesnek tartotta volna. De uraim, az 1867-ki országgyűlésre ne méltóztassanak hivatkozni: mert az 1867-ki országgyűlés igen sokat megszavazott, a mit nem kellett volna megszavaznia, és igen sokat nem szavazott meg, mit meg kellett volna szavaznia. (Helyeslés a szélső bal oldalon.) Majláth képviselő ur beszédére igen figyeltem, hanem meg kell vallanom, hog} T minden figyelmem mellett is két állitásnál többet nem tudtam belőle elkülöníteni, a mi valami érvet tartalmazna s a mire felelni lehetne. Ezen két állítás közül az egyik az volt, hogy minek törvényt alkotni, hisz mindenkinek jogában áll nagylelkűséget gyakorolni, s nincs gátolva senki önkényes adakozásokat tenni. Ez áll; hanem áll másrészt az is, hogy a törvény megalkotása sem gátol senkit abban, hogy nagylelkűséget gyakoroljon és ha a törvényt megkalkottuk és e tekintetben biztosítottuk a törvényes alapot, akkor is marad elegendő tér arra, hogy mindenki gyakorolhassa nagylelkűségét. Azt monda azonban a képviselő ur, hogy a nemzetnek két irányban van adott szava, és mert két irányban van adott szava, az egyiket teljesíteni nem lehet. Ezt következteti, mert különben nincs értelme ezen mondatnak, hogy a nemzetnek két irányban van adott szava. Hivatkozott azon adott szóra, melyet a nemzet 1867-ben
