Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-144

96 144. országos ülés márczius 14. 1870. szabadjon nekem ezen insinuatiót visszautasítani és egyszerűen röviden elmondani azt, miért harczoltak a románok 1848-ban. A történet följegyezte azt, hogy miért harczoltak: — harczoltak kezdettől fogva nemzetiségükért. Mindenki tudja, hogy 1437. előtt Erdélyben a románok hasonló politikai és polgári jogokat élveztek, mint a magyarok és szászok; 1437-ben létesült azon fatális unió, melyet a magyarok, szászok és székelyek kötöttek, mely unió következtében ós után a románok ki lettek zárva minden polgári és politikai jogból. Ezután jöttek az approbaták s compillaták, — és más törvények, melyek erejénél fogva a román nemzet csak tűrt nemzetnek nyilvánitatott az országban usque ad bene placitum principis et regnicolarum. Jöttek azután a nyelvi törvények 1836—40 — 44-ben és tovább,melyeknél fogva a magyar nyelvet minden román intézetbe és iskolába be akarták hozni. Jöttek aztán az 1848-ki törvények, az unió-törvények, melyek által Erdély önállósága, autonómiája feladatott. A románok t. ház, mindig reelamáltak e törvények, approbatae et compilatae eonstitutiones, és uniók ellen; névszerint 1791ben 1836, és 1848-ban. Midőn pedig 1848-ban a magyarok már azon törvények végrehajthatása végett fegyvert fogtak, nagyon természetes, hogy fegyvert fogtak a románok is. A románok tehát szintén nyelvük ós nemzetiségük föntartásáórt és megsértett politikai jogaikért fogtak fegyvert. Elnök: Kérem a t. képviselő urat, méltóztassék a kérdés alatt levő tárgyhoz szólni. Hodossiu József: Ez rövid vázlata annak, miért harczoltak a románok- 1848-ban. Ez genesise ós ratiója a románok 1848-ki harezának. Ebből természetesen kitetszik, mit előbb mondottam : hogy a románok nem voltak a reaatio s a kamarilla eszközei; hiszen ők is lefegyvereztettek 1849-ben Balázsfalván, mint a magyarok Világosnál, Igen jól mondotta Gajzágó képviselő ur. hogy az 1848-ik törvények által érdekek sértettek ; csakhogy ha ón mondtam volna ezt, akkor azt mondanák, hogy agitálok, de ha Gajzágó ur mondja, akkor nem agitatio, (DerüUség a Ixxl oldalon.) sőt többet mondok: azt se tartják agitationak, ha — mint haliám — Gajzágó ura napokban tartott beszédét minden nyelvre lefordítva akarja szerte az országban szétosztatni. (BerüUség.) Ezek voltak t ház, észrevételeim. Különben engedje meg a t. ház, hogy még csak egy pár szót mondjak. Jó lenne, ha elfelednénk mindent. De ugy látszik, hogy sem ott, sem itt nem felednek el mindent. Sőt többet mondok: önök ugy látszik, hogy megtanulták azt, mit a románokról mondanak: hogy „Tieae minte.

4 Egyébiránt ez örökségül maradt ránk őseinktől, ugyanis Sallustiusban meg van irva, hogy a „senatus et populus romanus beneficii et injuriae memor esse sólet. "Higyók meg, hogy azon agitatiora nézve, melybe akaratlanul belementek, memoreg leszünk. (Helyeslés a szélső bal oldalon.) Mukits Ernő : T. ház! Szomorú dolog, hogy valahányszor itt a házban a honvédügy fölmerül, valahányszor arról van szó, hogy az 1848-iki jogharcz bajnokai irányában mikép járjon el a törvényhozás: mindannyiszor fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy e kérdés megoldása a t. ház osztatlan véleményével nem találkozhatok. Hasonlókép szomorú s valóban aggasztó jelenségnek vagyunk tanúi most, midőn a rokkant s munkaképtelen honvédek segélyezéséről van szó. Hallottam különféle ellenvetéseket. En csak némely ellenérvekre szorítkozom. Vannak, a kik a segélyezést ellenzik loyalitás, opportunitás tekintetéből, mások ismét nem vélik azt megszavazandónak azon politikai szempontból, nehogy az a különböző nemzetiségekben ellenszenvet, viszszahatást támaszszou. Én részemről sem az egyik nézetet, sem a másik aggodalmat nem osztom. Nézetem szerint az opportunitásnak, loyalitásnak ott van. csakis ott lehet helye, hol elnézésről és nem kötelességről van szó, olyan kötelességről, melynek erkölcsi kényszerűségét nem az emberi institutiókban keresem, hanem a dolog természetében, lényegében találom föl. Föltéve, de rneií nem engedve, hogy az 1848-ki hongyülós nem volt törvényszerű, nem bírt törvényes factorokkal, mint azt némelyek megjegyezték és igy határozatai nem is kötelezhetik a mostani törvényhozást. De kérdem tisztelettel: kötelezik-e a nemzetet ugy, mint egyeseket a természet törvényei, melyeket nem a parlamenti többség önkénye alkot, hanem a hálaérzet teremt az emberi kebelben? Az opportunitásnak oly tág értelmet adni és magyarázatait odáig kiterjeszteni akarni, hogy a nemzet saját fiainak sorsa iránt — azon fiainak, kik óletök odaadásával, hiven szolgálták a hazát, — közönyös, elnéző, sőt mostoha legyen azért, mert egyéb politikai tekintetek ugy kívánják : valóban annyi volna, mint a nemzetnek önmagára sütni föl a hálátlanság bélyegét ; annyi volna, mint hallgatag jutalmazni a bűnt és nyíltan büntetni az erényt. Én e nemzeti kötelesség teljesítését, mely vélekedésem szerint is azonos és ugyanegy a nemzeti becsületszó beváltásával, semmiféle politikai tekintetnek, bármi szín alatt, alárendelni nem kívánom. A mi a másik ellenvetést, a nemzetiségek ellenszenvét illeti, erre nézve azon egyszerű megjegyzésem van: hogy ón a megszavazandó segélyezési alapot közösnek tekintem, olyannak, a mely jótékonyságában párt-,