Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-323

14 CCCXXIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (November 24. 1868.) szetüek, egy természetű törvényes ótalmat is követelnek. E tekintetnek, nézetem szerint, a központi bizottság nem felel meg. A központi bizottság itt az egyenjogúság elvének nem csak megsértésével, de megsemmisítésével is már eló're a priori egy nyelvet a törvény fölé helyez, egy nyelvet, és ezt nem csak feltétlenül, de valósággal parancsolólag ótalmazza , míg ellenben a többi nvelveknek csak feltételes ótalmat nyújt. Teszi ezt, mint a bizottsági jelentésből ki lehet venni, azért, mert egy állam nem létezhetik egy központi hivatalos, egy közvetítő nyelv nélkül. Ez, t. ház. tagadhatatlan; de az egyenjogúság megsértése csak akkor lenne igazolható, ha az egyenjogúság elve ily központi hivatalos és közvetítő nyelv lehetőségét kizárná. Ezt az elleninditvány nem teszi. Az elleninditvány az egyenjogúság elvét tisztán tartja fen, s épen ezen egyenjogúság elve az, mely szükségkép egy központi hivatalos és közvetítő nyelvhez vezet. De nagy a különbség a j kettő között: mert míg az egyik az egyenjogúság megsértésével nem jogalapon, hanem önkényen alapul, addig a másik épen a jogalapon nyugszik. Az elleninditvány 4-dik szakasza tisztán kimondja, hogy az ország viszonylagos többségét képező nemzet nyelve az államnak hivatalos és közvetítő nyelve. Itt tehát tisztán fel van tartva egy hivatalos nyelvnek szüksége, és nincs kizárva ily nyelv le- j hetősége. Azt mondottam , hogy az egyenjogúság elvét elkerülni nem szabad. Az egyenjogúság az állani alapeszméjével nem lehet ellentétben ; ha pedig ellentétben nincs, ugynem vagyok képes magamnak csak egy érvet is képzelni, mely a törvényhozást az egyenjogúság megsemmitésére feljogosithatná. Az egyenjogúság pedig az állam alapeszméjével ellentétben nem lehet. A ki ezt tagadná, az a világtörténet több mint két ezred éves tanait tagadná meg , tagadná az emberi nem haladásának legdrágább kincsét, tagadná a tényeket. Nem akarok hivatkozni Svájcz foederativ államra, de igenis akarok hivatkozni az egyes kevert népességű kantonokra. És itt azt találjuk, hogy mindenütt az egyenjogúság nem csak elvben, nem csak papíron, hanem az életben is valósulva létezik. De tagadna nem csak tényeket, hanem tenne többet ennél, mert megrendítené az államlét talpkövét, megfosztaná az államot létének erkölcsi jogosságától. Ugy mint egyeseknél, épen ugy nemzeteknél is szükségkép egyik népnek jut az első szerep, a suprematia, mely sajátságai és képességének előnyeiben gyökerezik. Ily természetes supre- j matia az elleninditványban sincs kizáiva , ily suprematia ellen senki sem emelhet panaszt, ily suprematiát valódi megelégedéssel fog mindenki elismerni és elfogadni; de oly suprematiát, mely nem a tényleges viszonyokban, hanem törvényes clausulákban gyökerezik, elfogadni lehetetlen. ~Az ily suprematia, nézetem szerint, csak két alapon képzelhető: t. i. vagy a magasabb származás és ezzel már a születésnél fogva összekötött magasabb jogon; vagy az erőszakon. A ki az elsőre támaszkodik, bizonyítsa be magasabb származását és én meg fogok hajolni előtte; a másodikra támaszkodhatik mindenki, a kinek megvan a hatalom, ez tagadhatatlan-De, t. ház, a mint egy részről a jog előtt meghajolni nem csak kötelesség, de erény is, ugy más részről, nem a jog, hanem az erőszak előtt meghajolni gyávaság. E tekintetben, t. ház, a központi szerkezet, nem mondom, szándékosan, de ugy mint a javaslat szerkesztve van, valóságban épen ily erkölcsi lehetetlenséget kivan a nem magyar ajkú nemzetiségektől. Én meg vagyok győződve, hogy a t. képviselőház ezt nem fogja követelni, nem fogja követelni, mert tudja velem együtt, hogy a nemzeteknek ugy mint az egyeseknek az életnél van egy magasabb, szentebb érdekök is : a becsület; és ilyet követelni, mint e követelésnek engedni egyaránt erkölcsi lehetetlenség. Látjuk, t. ház, hogy a másik feltételnek, t. i. az egyenjogúság feltételének a központi bizottság javaslata épen nem felel meg, az elleninditvány teljesen. A harmadik feltétel e kérdés megoldásánál, mint szerencsém volt mondani, nézetem szerint az, hogy ugy intézkedjünk, hogy az ekképen felállított elvek ne csak a papiron maradjanak, hanem az életbe is átmenjenek, vagy is a ezélszerüség szempontja. Itt két elv íehet csak irányadó: az első az, hogy a mennyire csak lehetséges, minden nemzeti nyelvnek minden lényeges fejlődési tért nyitva tartsunk; a második pedig az, hogy a mennyire csak lehet, a néptömegnek nyilvános nyelve mindig saját nemzeti nyelve legyen. E czélra két eszköz képzelhető, nézetem szerint. Az első az, hogy ha mi a facultativ elvet egész tisztaságában és hatástalanságában akarjuk fentartani, és követve Belgium példáját, azt mondjuk, hogy minden az országban divatozó nyelv mindenütt és mindenkor szabadon használható. Ez, t. ház, Belgiumban gyakorlatilag ki nem vihető, nálunk pedig egyenesen physikai lehetetlenség lenne. Ha tehát mi ezen utat nem választhatjuk, csak egy marad fen: a nyelvterületek alkalmazása. (•Zaj.) * T. ház! Én megvallom , meglepett engem e