Képviselőházi napló, 1865. IX. kötet • 1868. julius 10–augusztus 11.

Ülésnapok - 1865-273

302 CCLXXIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Jníius 30. 18i>b.) Midőn árulással vádolám 1848-ban a tábornokokat, a kik a mag}'ar hadsereget vezénylették, midőn a kormányt, az akkori magyar kormányt, meggondolatlansággá], könnyelműséggel vádolám a miatt, mert elhagyta a védelem előkészítésére szükséges , és az isteni gondviselés által mintegy ajándékozóiÜ időt tékozolni, és a nemzet erejét föl engedé emésztetni az árulás által: ki volt az , a ki reám nézve roszalást monda ki, és inditványozá, hogy a ház ezt határozatilag mondja ki fejemre? Azon agyén volt, a ki csak 3 hét múlva — mert a roszalás augusztus 20-ika és 25-ike között történt — szeptember 14-én egy hirlapban, a „Kossuth hírlapjában" igy nyilatkozék: „Mai naptól fogva nem vagyok többé miniszter; mai naptól kezdve nem szorítják kezeimet a miniszteri collegialitás békói; kiszabadultam nz udvari cselszövények fojtó gőzköréből. Egy heti pihenést kérek; hadd szedjem össze roncsolt erőmet. E kis pihenés után ismét journalistának,hírlapírónak vallommagamat.'' A franczia kamarákban pár év előtt Thiers ezt monda: „Les gouvernements ont un juge iníaillible: c'est l'événement. II faut que lapolitique sóit confirmé par l'événement. Et il n' y a d'applaudissements qui puissent remplacer ce juge la." A mi magyarul annyit tesz: A kormányoknak is megvan az ő birájok , az ő csalhatatlan birájok , ez a bekövetkezett esemény. Minden politika illő, hogy a bekövetkező események által iga/oltassék, és nincs azon taps, mely ezen bírót képes Tenne helyettesíteni. Alkalmazzák immár Thiers e mondatát Kossuth Lajos miniszternek politikai eljárására mind azok , kik neki tulajdonítják mindazon felségest, mi 1848-—1849-ben történt. Hisz Kossuth Lajos fent idézett nyilatkozatával maga kimondá magára a kárhoztató Ítéletet: azon Ítéletet, melyet én ma épen azért, mert mindig ő reá történik hivatkozás , és mert szükséges, hogy valahára egészben ismerjük a multat, nem csak az ő fejére, de különösen azokra is felemlíteni kötelességemben állónak tartom, kik nem szűnnek benne esküdni és hitelével fegyverkezni. Ismét és ismét nyilvánítom, hogy bármily ritka szónok, bármily jeles törvényhozó, bármily rendkívüli tehetségű újságíró volt légyen Kossuth Lajos , és közpályájának első szakában tagadhatlan mind magának halhatlan dicsős'get szerze, mind nemzetének roppant hasznot hajta: ép ugy más részről az is bizonyos, hogy már mint miniszter gyönge és ingatag politikája általa nemzetet pár hó alatt azon veszedelembe döntötte, a melyből csakugyan nem ő mentette ki, mert nem ő volt a Jupiter stator. A nemzetet nem Szegeden, hanem Pákozdon mentették meg az örök gyalázattal járó örökös haláltól. Egy pár perez még 1848. szeptemberében, és ha csakugyan nincs egy igazi Jupiter stator a sukorói hadi tanácsban, ha nincsenek Pákozdnál a magaslatokon azok a tolnaiak, a kik eldönték a nemzet dicsőségére a csatát : ugy hijába hirdeti az evangéliumot Szegeden Kossuth , a nemzet örökre és pedig gyalázatosan elveszett volna. {Igaz!) De nem csak a miniszter Kossuth Lajosnak politikája lőn megezáfolva, mondhatni, meghazudtolva nyomban az események által; de a kormányzó Kossuth Lzjosé is. Szabad-e tovább is tagadni azt, hogy akkor, mikor nemzetünk az első magyar táborozás folytán, az első magyar hadsereg által — mert addig, mig ki nem mentem a táborba, nem volt magyar hadsereg, mégkevésbbépedig diadalmas táborozás — apákozdi, ozorai, letenyei, fridaui diadalokkal nem csak az örök gyalázattól lőn megmentve, de egyúttal alapja fektetek le azon jövő dicső táborozásnak, mely betöltette hírével egész Európát? szabad-e, mondom, tagadnunk azt, hogy Kossuth Lajos, a schwechati kudarczból viszszatérö,a sors urnájából kihúzott egy eg\ ént, kire nézve a történet elvitázhatlanul megerősítette ép azon ítéletet, melyet én akkor, mikor még a helyreigazításnak ideje le nem járt, nyíltan kimondék,és a melyhez én ma is ragaszkodom? Mert hiszem és vallom, hogy ezen egyén lőn egyik fő oka Magyarország elveszésének és a dicső táboiozás gyalázatos bevégzésének. Kihúzta a sors urnájából előbb, azután lejött Pestre — olvassák ki mindezt a „Közlönyből" — és az országgyűlésen becsületével, fejével jót állt érette, kijelentvén, hogy ezen férfi meg fog felelni a benne helyezett várakozásnak és a hazát meg fogja menteni. (Közbesz lások a szélső balról: Ki az?) De jött is utána, mint annak igen természetesen és logice jőni kellé — mert tilos egy nemzetnek igazságtalannak és hálátlannak lenni tapasztalt kíí védnöke irányában, ki őt csak pár nap előtt vég veszélyből kimenté — jött, mondom, utána nyomban. Schwechathoz csatlakozva — mi szintén az ő müve — a párendorfi, nagyszombati, bábolnai vereség, jött a moóri és kápolnai árulás, jött a váczi proclamatio és fellázadás. Ezeknek daczára mégis akkor, midőn ismét beállott a közönséges futás és ismét mindenki feladta az ügyet, én magam, méltatlanul sértett, nem csak nem állék útból s nem esem kétségbe, sőt inkább hadamat erősítem és újra diadalmas ütközetbe vezetem. Merek hivatkozni Nyáry Pál barátomra, midőn én januárban Pestet az utolsó elhagyva, seregemmel Debreczen fedezése végett a Tiszához vonulék, vele találkozva, és általa kérdeztetve: „Hiszed-e, hogy ezen körülmények közt meglehet menteni Magyarországot és némi sikerrel folytatni a harezot?" azt válaszolám neki: „Igenis hiszem és akarom is, mert lehetetlen, hogy e nemzet most, még a háború ezen stádiumában legyőzessék/' Mert , uraim , hittem és tudtam, hogy e nemzet igazolni fogja legnagyobb költője azon jóslatát, hogy azon esetre, ha