Képviselőházi napló, 1865. VI. kötet • 1867. deczember 10–deczember 30.

Ülésnapok - 1865-185

26 OLXXXV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 10. 1867.) országai és tartományai velünk nem osztoztak? Avagy az 1849-iki pénzjegyek, forradalmi károk, elkobzások és 12, sőt 17 évi kizsákmányoltatásunk. a múltra vetett feledékenységi fátyol alatt, már annyira ki vannak egyenlítve — mutatják azt naponkint a ház asztalára kerülő kérvények — hogy azt ezen kölcsönös számvetésben már felemlíteni se lehessen? Én tehát ezen 25 milliónyi praeeipuumot is csak oly speciális osztrák tételnek ismerhetem el, a miben nekünk^ semmi körülmények között sem lehetne igazság szerint részesülnünk. De habár a törvényjavaslatbeli összeg egy tekintetben méltányos volna is, reánk mindenesetre csak a másik tekintet döntő: hogy azt méltányosságból elfogadhatjuk-e? Sok nyomatékos érv hozatott fel e házban ékesszólással s lelkesitő hatással, a mi a dolognak csak elvi oldalára tartozik, és a mit alig vont valaki kétségbe. Csaknem mindnyájan elismerjük, hogy elkerülhetetlen az államadósságokból részt vállalnunk; hogy megvan a kényszerűség politikai tekintetben annyit vállalnunk, a mennyit a méltányosság legszélsőbb határa megenged; hogy áldozatot kell hoznunk, s hogy alig van áldozat elég nagy, a mit függetlenségünkért és pénzügyi önálláságunkért hozni ne kellene, — de mégis van, s ez : a függetlenség maga, a mit pedig nézetem szerint legalább is veszélyeztetünk, ha terhet erőnkön tul vállalunk. De ez mind csak az elvi, nem számtani oldalára vonatkozik; a vitatott kérdés sarkpontja pedig kétségtelenül csak az utóbbi, hogy á törvényjavaslatbeli öszseget elbhjuk-e vagy nem ? Figyelemmel kisértem az erre vonatkozó igenlő nyilatkozatokat, de azokban, legalább én, a hiten, jobb jövő iránti reményen és a történelemből smás nemzetekről vett példákon felül többet nem találtam. Legterjedelmesebben s legalaposabban nyilatkozott e részben Kautz Gyula képviselőtársam, a ki különösen a nemzet ifjú ereje iránti bizalmát emelte ki; de az ő előadásában is — legalább felfogásom szerint — több volt a lelkesitő elv, mint a meggyőző érv : természetesen, mert ezt csak számtani adatra lehetne alapitani, a mi nincs. Hajlandó vagyok elhinni, hogy a törvényjavaslatbeli összeget, ha reánk közvetlenül egy-két kedvező év következnék, különösen, ha az anyagi jóllét emelkedett, el fogjuk bírni, első esetben bár nehezebben, a másikban könnyebben ; de nincs adatom elhinni, hogy ezen egy pár kedvező év valósággal, s az anyagi jobblét egyhamarjában be fog következni. Engem is lelkesítenek a történelemből idézett példák, hogy mire képes egy nemzet lelkesült akarata és a kitartó munkaerő. Bámulattal tölt el engem is ott tul az óceánon egy sajátságos hitfelekezet, mely alig egy pár év alatt, kietlen pusztaság közepett virágzó államot teremtett — nem épen a szabadság lelkesitő hatása alatt, de egy ember korlátlan akaratának hódolva, vallásos rajongás által fokozott munkásság által. De látunk magunk között is egy néposztályt, mely százados elnyomatás alatt, a felszabadulás még reménytelen idejében is, szorgalom, takarékosság, sőt nélkülözések által kincseket tudott gyűjteni, mely néposztálynak polgárosítását magunkra nézve valóságos szerzeménynek tartom. De nem tudom, hogy népünk nagy része— mely az alkotmányosságnak már alig várja valamely kézzelfogható hasznát, s köszönet a politikai pártoknak, melyek az alkotmánynak csak hiányaira mutogatva, a létezőnek értékkicsénylésére tanították — mennyire fog lelkesülni, ha egy minden tekintetben súlyos tehernek törvényesített nyomását fogja kezdeni érezni ? Valamint más részről takarékosság, munka és szorgalom tekintetébeni képességét sem merem túlbecsülni. Azért engem az aggodalom azon óvatasságra int, a mit a mélyen tisztelt közoktatásügyi miniszter úr hazafiúi tiszta lelke ezen teher elvállalása mellett oszt, hogy erőnket tul ne becsüljük, s azon terhet, a mit felvéve vállainkra forrasztunk s többet le nem rázhatunk, ne csak becsüljük, de lehetőleg mérlegeljük. T. képviselőház ! Én az aggodalmaktól szabadulni nem tudok, tartok tőle — s óhajtanék az ellenkezőről meggyőzetni — hogy azt el nem fogjuk birni. Köztudomású dolog, hogy ezen államadóssági roppant terhet az azelőtti öszpontositott birodalom, mely az absolut hatalom egész erejével terhelte a népeket, s rajtunk is egész szigorúsággal annyit megvett, a mennyit birt, azt deficit nélkül még sem fedezhette; tehát ezentúl a két állam elkülönítve épen ugy nem fogja megbirni. Tudjuk azt is, mily nevezetes deficittel állnak lajtántuli szomszédink szemben, s hogy saját igen tisztelt pénzügyminiszterünk is e tekintetben nem csinál magának illusiot. Az elővélemény tehát mellettem szól, s a bizonyítás terhe az ellenkezőt állitókat illeti. Már, ha ez rendes időben ugy van, mit várhatunk, ha egy ínséges, egy háborús év talál meglátogatni ? mit várhatunk egyebet, mint a deficitek és bajok egy véghetetlen, kibonyolithatlan, jóllétünket elnyeléssel fenyegető sorát ? Fokozza aggodalmamat egy körülmény, a melyre a t. ház figyelmét felhivni bátorkodom : az, hogy ezentúl ő felsége többi országai- és tartományaival nem fogunk állani egyforma téren, de sokkal súlyosabb helyheztetésben. Nekünk t. i. nem lesz magán hitelezőkkel dolgunk, hanem egy állammal, melynek ellenében a végső szükségben is nem lesz módunk soha, semmitéle financz operatio által terheinken könnyíteni, Keki azonban