Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.
Ülésnapok - 1865-110
CX. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marcz. 26. 1867) 71 zom a közvélemény előtt magamnak s véleménytársaimnak. És én kénytelen vagyok azon véleménytől, melyet igen tisztelt képviselő társam s az alkotmányos szabadságnak egyik legrégibb s leglovagiasb bajnoka, Bónis Sámuel úr, a házban néhány nap előtt nyilatkoztatott, eltérő véleményemet nyilvánitni. Igen is, ha az ellenkező' politikai nézet nyilvánítása azon határok közt marad, mint őnála: úgy azt szívesen elviseljük, ha benne ránk nézve némileg vád foglaltatik is. De ha az ellenkező nézet oly szenvedélyes kifejezésekben tör ki, mint a 11 képviselő úr indítványában, ha a vád oly nyíltan, erősen és izgató modorban mondatik ki : akkor lehetlen azt viszsza nem utasítanunk. Szépen megköszönöm én azon udvariasságot, ha kegyesen elismerik, hogy hazánk iránt mi is j becsületes jó szándékkal viseltetünk, ha egyazon lehellettel mégis oly vádat szórnak ránk, mely a legsúlyosabb minden vádak közt, hogy t. i. hazánk alapjogait föladjuk, szabadságát eljátszuk, s ha nem gonosz szándékkal is, de föladjuk könnyelműen s meggondolatlanul, a mi — ha ily elismerés által jellemünk mentve van is — eszünknek bizonyosan nem igen kedvező bók: mert férfiaktól s képviselőktől legalább is meg lehet várni, hogy meg tudják gondolni, hol kezdődik a haza jogainak, önállóságának, legszentebb kincseinek föladása, hol a határ, melyet túllépni nem szabad. En részemről tisztelem a loyális ellenzéket, mely a többség eljárását jó akarattal ellenőrzi s bírálja, s mindenkiről fölteszem, hogy hazája javát szivén viseli, valamint hogy ezt rólunk föltegyék, szintén követelem, mert ellenkező föltevésre egy átalán okot nem adtunk; de bocsássanak meg azok, kik a ház többségéből kifolyt bizottságnak 65 közöl 51 tagból álló nagytöbbségét, saját csalhatlanságuk büszke érzetében, alkotmánymegrontással s a haza függetlenségének s önállásának, és igy jólléte lényeges föltételeinek föladásával vádolják, ha ellenökben visszatorlással élünk. Ezen indítvány puszta merő tagadás ; magában semmi olyan javaslatot nem foglal, mely szerint nehéz helyzetünkbőlkivergődhetnénk. Könnyű szerep, de aligha hasznos az országnak, melyre hivatkoznak. A tizenegyek, ha negatív természetű indítványukat a maga impraktikus ridegségében tekintem, azon véleményben látszanak lenni, hogy Magyarországnak talán nincsenek is szomszédai, kikkel való folytonos érintkezéseit s viszonyait rendeznie s kiegyenlitnie kell; azon képzelődésben szenvednek, hogy Magyarország azon perczben föladta függetlenségét, és megszűnt alkotmányos szabad ország lenni, mihelyt ezen érintkezéseket szabályozza s azok törvényes állandó rendezésének szükségét elismeri. Ok egy remetei magányban élő hazát képzelnek, melyet minden más nemzettől vastag és áthatlan chinai fal választ el, mely senkire sem szorul, önmagának tökéletesen elég; s e tekintetben a tizenegyek épen ugy ellentétben állanak a bizottsági kevesebbséfygel. mint a többséggel, valamint ellentétben állanak akkor, midőn az országgyűlést, ezen országgyűlést, melyet, mielőtt megadatott, minden bajunk és szenvedésünk egyetlen orvosául szerettünk tekinteni, mint törvénytelent szét akarták ugrasztani. Ily elfogultságukban — melynek forrása az erő túlbecsülése — annyira mennek, hogy bennünket a haza szine előtt egyenesen bevádolnak, mondván : „Isten és világ előtt, választóik és Magyarország előtt .... a Magyarország állami életével, alkotmányával, önállóságával ellenkező határozatoknak ellene nyilatkoznak." Isten előtt?! De ezen Isten, a magyarok Istene, talán a mi Istenünk is, kinek oltárán talán a mi hü áldozataink tüze is égett; ő belát szivünkbe, s ítélni fog szándékaink tisztasága fölött. S a világ előtt ?! De a világ igen nagy, sokkal nagyobb, mint a t. képviselő urak képzelik, s e nagy világ aligha fogja helyeselni, ha őt, mint a halhatatlan gróf mondta, csak a megyeház ablakából nézik s itélik meg, s aligha van tudomása e hivatkozásról. S végre a választók és Magyarország előtt?! Ám méltóztassanak beszámolni saját választóiknak; de nekem úgy tetszik, hogy Magyarország, ha a senki által nem parancsolt, önkénytes örömtüzeknek, küldöttségeknek s föliratoknak van valami jelentősége: már megszavazott. Mit mondanak tovább ? Hogy a 67-es munkálat „az ország fejlődését az aristokratia és absolutismus elvei felé irányozza." Ezt már, megvallom, lehetetlen megértenem, s meg nem foghatom, hol veszik a tisztelt képviselő urak azon nagyító üveget, melyen át ezen munkálatban az aristokratikus iránynak bármily kis parányát is fölfedezhessék. Azért azt kell hinnem, hogy ezen gyanúsítást csupán azon czélra találták föl, hogy a nekik nem tetsző munkálatot minél gyülöletesb színben állítsák elő. De a gondolkodó magyar nép nem Shakspere Hamletjének nevetséges Poloniusa, kivel egyazon perezben el lehet hitetni, hogy a felhő czethalhoz, másikban hogy tevéhez, és ismét hogy menyéthez hasonló ; a gondolkodó magyar nép meg tudja különböztetni a tiszta búzát a konkolytól. Egyébiránt Somssich Pál t. képviselő társam tüzetesen megtette észrevételeit a 11 képviselő úr indítványának pontjaira. Én csak azt teszem hozzá, hogy ezen rideg és lehetlen politika az országot ezentúl is azon tespedésben, nyomorban, anyagi és szellemi sülyedtségben tartaná, melyből kimenekülhetésért 17 év óta imádkozik; mig a mi politikánk eddigi eredménye — ha nem minden is,