Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.
Ülésnapok - 1865-111
CXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marcz. 27. 1867.) 95 tünket, ingatná meg, melyre kezdetben oly nagy szükségünk lesz, nemzeti hitelünket; nem áll végre, hogy personál-unió helyett reál-uniót akarunk, mert e két elv közötti további összeütközéseknek akarjuk, a kellő határvonal praeeisirozásával, jövőre elejét venni; végre merőben érthetetlen előttem, hogy a deniokratia ellenségeinek s az aristokratia és absolutismus elvei felé törekvőknek mondatunk : ily tendentiának a 6 7-es bizottság munkálatában, megvallom, semmi nagyító üvegen át sem tudom legkisebb nyomait is fölfedezni, ha csak azon gyanúnak nem akarnék szivemben helyet adni. melynek t. barátom Tóth Lőrincz volt tegnap tolmácsolója. Áttérve a bizottság kisebbségének előttünk fekvő külön véleményére, őszintén megvallom, hogy valamint az aláirva levő hazafiak nevein végig pillantva, azoktól egyenkint és együttvéve legmelegebb hazafiúi tiszteletemet meg nem tagadhatom — s rám mint egyszerű honpolgárra már az is aggasztólag hat, hogy ily jeles hazafiakat aggódni látok, s kétszeres óvatosságra int — ugy a javaslat 51 fejezete közül is csak keveset tudnék kijelölni mint olyat, melyet, főleg mint jogi tételt, legtisztább meggyőződésem szerint alá ne Írhatnék. A részletes tárgyalásra tartoznék azon pontok kijelölése, melyeket semmikép el nem fogadhatnék. Ilyen p. o., hogy többet nem ne említsek, azon 15. §., mely szerint a kabineti tanácskozások nyilvánosság elé hozatása szándékoltatnék, stb. Nagy érdekkel s tanulsággal olvasom azt, mint egy közjogi értekezést; s ha a föladat csak az volna, hogy a Lustkandlek elméleteit újra megczáfoljuk, vagy hogy azt tegyük, mit Nádudvar kerülete érdemes képviselője (Kállay Ödön) a pragmatica sanctióra, vagy is az 17 23-diki törvényczikkekre vonatkozva szemünkre vetett, hogy t. i. elvont bölcsészeti tételeket állítsunk föl s azokból vonjunk le aztán logikai következtetéseket, szóval, ha a kérdés tisztán elméleti volna: úgy e javaslat — egyes, szerintem egymással némi ellenmondásban álló pontokat kivéve — nem sok kívánni valót hagyna hátra. Meg kell mellesleg jegyeznem, hogy részemről azon föltűnő óvatosságot, melylyel a külön vélemény aláírói e szót: „közös ügyek," noha az a 13. §-t kiegészítő 14.§-ban világosan ben van, mindenütt „angve pejus" gondosan kikerülik, s helyette czélzatosan mindig csak a közös érdekeket vagy viszonyokat hangsúlyozzák, méltánylom s értem ugyan, de nem tartom életbevágónak arra, hogy azzal valamely elvet menthessünk meg. Nem hiszem , hogy bármily szigorú nyelvész is megróvjonérte , ha e szavakat: közös érdek, közös viszony, közösen érdeklő viszonyok stb. vagy közös ügy — mindig ugyanegy dolgot értve alatta — fölváltva használnám is. A dolog lényege az , hogy e külön vélemény is elismeri a külügyek s a kölcsönös védelem közös voltát. Sőt a külügyekre nézve, a dolgok egyszerűsítése végett, egy közös külügyminisztert is, elég érthető ezélzással, kilátásba helyez. Országunk külügyi érdekeit ő felsége külön magyar királyi jogczimeinek érvényesítésével—a mi, ha nem csalatkozom, esetleg amúgy is szokásban van— aztán az okmányokra függesztendő magyar királyi pecsét által s az ő felsége személye mellé rendelt egy miniszterünk ellenjegyzése által eléggé biztosítottnak hiszi. Mind ez , mind az esetleg kilátásba helyezett időnkinti nemzetközi egy ezkedések az örökös tartományok népeivel, melyet különben a bizottsági többség is javasol, e fontos ügyet oly definiálatlan állapotban hagyja , hogy azt egy tartósságra számított s minden tekintetnek. a kellő gyorsaság s az alkotmányosság kívánalmainak is megfelelő őszinte kiegyezés alapjául nem elégelhetem. A mi a hadügyről, vagyis a közös biztonságnak fentartására szükséges kölcsönös védelemről mondatik, mely ügynek közössége, a javaslat tulajdon szavaival, t. i. a vezényletre, vezérletre s belszervezetre nézve, még azonfölül az ő felsége személyét helyettesíthető hadi főparancsnok világos fölemlítésével is , tehát némileg még nagyobb nyomatékkal elismertetik: a többire nézve fölfogom én s teljesen méltánylom a vezéreszmét, mely a külön vélemény egész szerkezetén vörös fonalként végig vonul, mely nem más , mint országos önállóságunknak minden más tekintet fölé emelése. E szerkezet mindazon részeiben, melyekben a többségi javaslattól eltér, valljuk meg őszintén, a politikai tekinteteket s a birodalom hatalmi állásának érdekeit a merev jogosság szempontjainak rendeli alá. E tekintetben valóban nincs benne semmi osztrák, annál kevésbbé európai, hanem , a siklósi kerület érdemes képviselője kivánata szerint, valóban csak is magyar politika van benne. Nem vitatom, mindez jó-e? helyes-e? Sőt elismertetni kívánom, hogy a jogosság szempontjából alig volna megtagadható. De kérdeni e külön vélemény szerkesztőit s e magyar politika képviselőit, van-e kilátásuk arra, hogy azt a fenforgó körülmények között érvényre emelhetik ? Mármaros egyik érdemes követe ugyan tegnapi beszédében jóslatot tőn, hogy ha még egy ideig várunk, meglesz a „restitutió in integrum" oly értelemben is , a mint ő veszi. De, bocsásson meg , hogy e nyilatkozati) után is kétségbe vonjam azt, hogy politikája ily sikerére nézve, keble nemes buzgalmán kivül, egyéb garantiát nyújtani képes legyen. S felelősséget meruének-e vállalni érte , hogy ezzel a bekövetkezhető esélyek ellenében megmentik a monarchiát, megmentik a magyar korona birodalmát'?