Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-101

286 CL ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marcz. 8. 1867.) hogy csekély személyemnek valami fontosságot tulajdonítsak, vagy azzal épen kérkedjem — mert hiszen, ha ama vád alapos volna, az nem kérkedni, de inkább szégyenleni való dolog volna — hanem azért, hogy elfogulatlan álláspontom arra nézve, mit röviden mondani akarok, előre is constatálva legyen. Magára a tárgyra áttérve: a ki a történelmet nem mint egyes, összefüggés nélküli eseményeknek aglomeratumát, hanem egj magasabb és legmagasabb bölcseségnek századokon keresztülvonuló öntudatos nyilvánulását látja, nem fogja tagadhatni, hogy az isteni gondviselés a magyar nemzetet, ezen keleti rajt, nem ok nélkül szállitá távolról ide, és nem ok nélkül tartámeg egy évezreden keresztül ezen darab földön, hanem hogy annak egy nagy és különös missiójának kell lenni. Talán lesz idő és alkalom ezen missiónak tüzetesebb fejtegetésére visszatérnem; most csak azt akarom megjegyezni, hogy én ezen missiót a magyar nemzet azon föladatában látom, hogy a magyar nemzet közvetítő' és összekötő legyen a nyugat és kelet között. Más részről tudjuk mindnyájan, kik a magyar nemzet történelmét ismerjük, hogy annak azóta, mióta itt megtelepedett, számtalan és szüntelen, lételét fenyegető veszélyekkel kellett megküzdenie, tán épen azért, hogy andalitó, sorvasztó nyugalomba ne merüljön, hanem ereje edződjék és igy annál képesebb legyen, ha üt az óra. missióját betölteni. Á régibb veszélyekhez legközelebb egy ujabb is járult, tán valamennyi előbbinél nagyobb és fenyegetőbb : az átalános nemzetiségi mozgalom. Tudjuk, t. képviselőház, hogy ezen mozgalomnak már több százados államszerkezetek estek áldozatul; és ki merné köztünk kétségbe vonni, hogy ezen nagyszerű átalakulási processus még végkép nincs befejezve ? Elmondották már a régi magyar államszerkezetről is bizonyos próféták, hogy az ezen átalános nemzetiségi áramlat közepett jelenlegi állapotában nem fog fönmaradhatni, hogy annak mozaikszerű alkatrésze mindenik a maga rokon eleméhez fog csatlakozni, hogy a magára maradt magyar faj nem lévén képes önálló politikai jelétet folytatni, önként vagy erőszakosan az őt körülövedző óriásokba fog beolvadni, szóval, hogy akkor és pedig nem sokára be fog következni a finis Hungáriáé. Részemről nem ismerem félre ezen veszélyt, sőt annál mélyebben érzem azt, minél jobban meg vagyok győződve, hogy ezen nemzetiségi mozgalomban sok van olyan, a mi tökéletesen jogosult.Nem szenved kétséget, t. képviselőház! hogy abban nem kevés nem tiszta tényező is szerepel: dicsvágy, haszonlesés, éretlen és értetlen rajongás, a gyűlölet és a boszu szenvedélyei; más részről tagadhati lan az is, hogy nagy részben megint irányai és indokai tiszták, nemesek és méltánylásra méltók. Végtelenül nőne a veszély a magyar államszerkezetre nézve, ha ezen mozgalomban épen az, a mi tiszta és nemes, minden ellensúly nélkül centrifugai irányban fejlődnék, mi által az utóvégre csakugyan a magyar nemzetre és a magyar államszerkezetre nézve ellenállhatlanul vészhozóvá és rombolóvá válnék. Szerencsére van egy ily ellensúly, van egy nem kevésbbé tiszta és nemes tényező, mely, ha bölcsen fog fölhasználtatni, a nemzetiségi mozgalmat mérsékelni, ártatlanná tenni lesz képes: ez a külön nemzetiségeknek százados egységes állami múltja. Ln úgy tapasztaltam, t. ház, hogy a különböző nemzetiségek nem' csak nem érzik magokat az által kellemetlenül érintve, hanem büszkék arra, hogy ezen Magyarországnak polgárai. Természetes dolog is ez. Hiszen mind az, a mi e darab földön egy évezred óta vérrel, észszel, munkával az anyagi és szellemi hareztóren ki lőn víva, nem csupán és kizárólag a szorosabb értelemben vett magyar fajnak vívmánya, hanem közös keresmény és közös kincs; és így természetes, hogy valamint a különböző nemzetiségek, miként azon gondolatra magasabban dobog szivök, hogy ők is járultanak ezen közkeresményhez, úgy annak további közös birtokában örömmel kívánnak megmaradni. De más részről nem lehet kárhoztatni azon óhajtásukat sem, hogy kisebb szűk köreikben megint a magok módja szerint kivannak mozogni. Nem lehet kárhoztatni azt, hogy a német, a tót, a szerb, a román ajkú magyar polgár a maga községében, a maga megyéjében a közdolgokhoz a maga nyelvén, melyet talán egyedül tud, mint most már egyenjogú polgár, kivan hozzászólani. Nem lehet kárhoztatni, ha kívánja, hogy az őt személyesen érdeklő ügyek az erre hivatott közegek által az alsóbb rétegű közigazgatás, igazságszolgáltatás körében az ő nyelvén, melyet ért és tud, kezeltessenek, hogy gyermekei azon ismeretekben, melyek az embert emberré teszik, az ő nyelvén, melyen legjobban lehet szivéhez és eszéhez férni, és pedig nem csak fölületesen, nem oly iskolákban, melyek az iskoláknak inkább paródiái, hanem a melyek a mostani időkor színvonalán állanak, beavattassanak. Ezen kívánalmak, t. ház, az én meggyőződésem szerint a mily természetesek, szintoly méltányosak. Csak ha ezen természetes és méltányos kívánalmak teljesítése megtagadtatnék, lehetne attól tartani, hogy az ujabb nemzetiségi mozgalom azon régibb századok által szentesitett államkapocs fölött tudna túlsúlyra vergődni, és a jelzett siralmas katastropha bekövetkeznék. (Zaj. Szavazzunk!)