Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-78

120 LXXV1II. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 6. 1866.) a szakításra, erről meggyőződésem szerint nem lett volna szükség vitatkozásba bocsátkozni, mert én ugyan nem látom egyik indítványban se azt, hogy valaki most szakítani igyekeznék, — nehezen gondolnám legalább, hogy indítványomról, melyben nem akartam egyebet, mint, hogy kérjük meg ő felségét, figyelmeztetve a kiegyezés szükséges voltára, hogy bennünket mielőbb oly helyzetbe tegyen, hogy a kiegyenlítés valósulhasson, és hogy eljárásunk által adj"unk erőt ezen meggyőződésünknek, mondom, nem gondolnám, hogy erről azt lehetne mondani, hogy szakitási szándék által sugalmaztatott. Azonban, ha szóba jött a kérdés, kénytelen vagyok kimondani, hogy ha ezt politikailag helyesnek, czélszerünek tartanok — nem ugyan a szakításra, mert ezt az országgyűlés sohasem tenné, de az országgyűlési értekeződések fonala mások által történt elszakitásának kimondására — nsmcsak ürügyet, de okot is találhatnánk. (Helyeslés balról.) Hivatkozom e tekintetben igen tisztelt hazánkfia és képviselőtársunk, Deák Ferencznek 1861-ki május 13-ántartott remek beszédére, melyben figyelmeztetett bennünket, hogy óvakodjunk könnyelműen a szakítást előidézni, s azt mondja, hogy azon perez volna az, melyben kénytelenek lennénk az egyezkedés fonalát elszakitottnak tekinteni, midőn tőlünk azt kivannak, hogy az ujoncz- és az adó-megajánlási jogról mondjunk le. Azt hiszem, hogy őt senki sem fogja azzal vádolhatni, hogy valaha a kiegyenlítés útját nehezíteni és az értekezés fonalát erőszakkal megszakítani akarta volna: lelnénk tehát most okot és nem csak ürügyet ennek megtételére, mert hiszen az njonezozási jogról lemondásunk teljesen kívántatik, adómegajánlási jogunk is a minimumra szoríttatni czéloztatik. Tisztelt barátom igen szomorú képét rajzolja Ausztria helyzetének. A königg-ratzi csata óta, úgy látszik, nem nagyon erős bizalma van abban, hogy Ausztria sokáig fönállhasson, hogy Ausztria megér ősülni képes legyen. Fájdalom, hogy annyira vitte a dolgot annyi pénz- és véráldozat után — nagyrészt a mi pénzünk és vérünk áldozata után — az önkénykedésével tehetetlenséget párositó absolutismus. Azonban elismerem ugyan, hogy annak, ha ez igy van, hazánk jövendőjére nézve roppant hordereje van; de azt mondom mégis : arra nézve, hogy jelen helyzetünkben mit kelljen tennünk, annak nincs egyenes befolyása. Nem Ausztriától, mint tisztelt barátom tévesen monda, kérünk, s várunk valamit; kérjük és várjuk fejedelmünktől alkotmányunk visszaállítását: mi ha teljesítve lesz, mint előbb is érintem, épen úgy fogjuk teljesíteni kötelességünket mi is, mintha ama csatát el nem vesztették volna. Abban, hogy nem szabad Sámsonként az épület oszlopait halomra dönteni, csak azért, hogy velünk a gyűlölt ellenséget is a romok közé temessük, tisztelt barátomnak tökéletesen igaza van. Megnyugtathatja őt is az, mit maga nyilvánítani szíveskedett, hogy miután ez a boszú politikájának követése volna, itt pedig szerinte senki sincsen, a ki azt a politikát akarná követni: nincs tehát, ki ezt akarná eszközölni. De engedje meg t. barátom, hogy épen oly tárgyilagosan, és a nélkül, hogy föltenném, hogy csak egy is találkoznék köztünk, ki arra hajlandó volna, kimondjam, hogy ellentétben azzal, ha egy düledező épületbe hanyatt-homlok berohannánk , a nélkül, hogy tudnók : quid tunc. a nélkül, hogy kezeinkbe lennének adva az eszközök, a melyekkel az épületet föltartjuk : ez se óvatosság, se hazafiság szempontjából nem lenne helyeselhető. (Helyeslés a bal oldalon.) Két eshetőséget tesz fel t. barátom, mint az általa pártolt politika lehető eredményét. Azt mondja t. i., hogy vagy megtagadja Ausztria, helyesebben fejedelmünk, jogos kivánalmaink teljesítését, és akkor azon szomorú helyzetbe fogunk jönni, hogy fájdalmas szívvel kénytelenítve leszünk nyilvánítani, hogy az egyezkedés fonala megszakadt, kénytelenek leszünk megmondani hazánkfiainak , kénj^telenek megmondani küldőinknek, hogy elmentünk a kiegyenlítés érdekében azon határokig, a meddig mehettünk, de még távoli, még kétes veszélyektől félelemben lehetetlen volt. hogy beleegyezzünk hazánk azonnali megsemmisülésébe. Ebben tökéletesen osztom nézeteit, mert ha azon szomorú eset csakugyan bekövetkeznék, nem maradna egyéb teendő számunkra. A másik eshetőségül azt veszi föl, hogy teljesíttetni fognak a mi jogos kivánalmaink, és ekkor kötelességünk lesz vállvetve működni a veszélyek elhárítására. De még ezen esetben is, úgy látom, nem nagy reménye van , hogy ez nekünk sikerülhetne : abban keresi vigaszát, hogy már akkor Magyarország állami szervezete vissza lévén állítva, az ellenség, mely Ausztriát szétrombolja, kénytelen lesz velünk számolni. Azt kérdem, hiszi-e t. barátom, hogy ezen végső, ezen szomorú eshetőségben is, ha vég erőnk megfeszítésévé

1 az Ausztria melletti harezban leveretünk, elég hatalmunk fog még maradni arra, hogy a győztes ellenség velünk számolni legyen kénytelen ? Én fájdalommal vallom be, hogy ezt nem hiszem. De épen azért, mert nem hiszem, nem is ebbe vetem reményemet . hanem abba, hogy ha minél előbb s azonnal vissza fog adatni Magyarországnak teljes állami szerkezete oly módon, hogy törvényes fejedelmével együtt maga íntézhedhessék mindazokban, mikben egy államnak intézkedhetnie kell, ez esetben reménylem, hogy a tiszt. barátom által rajzolt veszélyeket elhárítani sikerül-