Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-78

LXXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 6. 1866.) 109 csak ellenhatást gyakorolván, csak súlyosítaná a helyzetet. Ismétlem, t. képviselőház, hogy a kiegyezkedés ösvényén tovább haladni nem lehet; de róla most visszalépni, most lelépni idő előttinek tartom. Ha csakugyan bekövetkeznék azon szerencsétlen idő, midőn törvényes kívánságaink teljesítése'tőlünk megtagadtatnék; ha azok helyett oly octroyált alkotmány elfogadása kívántatnék tőlünk, a melyre csak azért nem alhatunk rá, mert nem lehet, mert nem szabad: akkor, azt hiszem, elérke-. zendik azon idő, hogy érezve a lépés súlyos következéseit, de a kényszerűségnek engedve, le kell lépnünk ez ösvényről. De ezen lépést akkor közakarattal kell tennünk. Fölteszem a most velem más véleményen levőkről, hogy e lépést velem együtt teszik; de remélem, hogy ők sem teszik föl rólunk, kik Pest belvárosa nagyérdemű követének indítványát pártoljuk, azt, hogy akkor mi nem fognék hazafiúi kötelességünket teljesíteni, mert már csak az ez iránti kétely is gyanúsítás volna, mit részemről határozottan visszautasítanék. Egész kiterjedésében pártolom Deák Ferencz indítványát. (Helyeslés és éljenzés a jobb oldalon.) Ráday László gr. jegyző: Domahidy Ferencz helyett László Imre! (Eláll!) László Imre: Tisztelt ház! Miután ritkán van szerencsém igénybe venni a t. ház figyelmét, táplálom a reményt, hogy midőn ily fontos dologban emelem szavamat, a tisztelt ház becses figyelmével meg fog ajándékozni. (Szavazzunk! Halljuk !) A történet mutatja , hogy a népek tűrnek, szenvednek jobb jövő reményében, inig- a terhek hordhatók; de az is látható hogy a szenvedésnek is vannak határai. Az is történt, mint például most nálunk, hogy a népek a hatalommal, mely őket elnyomta, érintkezésbe bocsátkoztak jogaik visszaszerzése végett; de midőn kétségtelenné vált az, hogy a folytonos sértések a nép ezer éves államisága és függetlensége megsemmisítésére, az alkudozások a nép megpuhitására irányozvák: akkor igenis vélekedésem szerint az alkudozások kapuját be kell zárni, nehogy az alkudozások sikamlós terére tántorgott nemzet önmaga nyújtson segédkezet alkotmánya megcsorbítására. (Helyeslés a szélső balon.) Nekünk képviselőknek, kiket a nép, jogai visszaszerzése végett küldött ide, minden erkölcsi erőnket mérlegbe kell vetnünk, hogy az ily alkudozások meggátoltassanak. Hiszen, uraim, a jog fölött alkudni nem szabad, nem is lehet. (Helyeslés a szélső halon.) Az alkotmányos nemzetek szótárában én részemről legalább ezen szót: concessio, soha nem láttam. Sőt inkább ismét törhetlen hűséggel kell ragaszkodnunk alkotmányunkhoz, és azt hangsúlyozva meg kell mondanunk a népnek és Európának, hogy ezen páratlan abnormis helyzetnek, a melyben vagyunk, t. i. hogy a magyar országgyűlés tanácskozik Magyarország nélkül, nem mi vagyunk okai. T. ház! Az 1849-iki szerencsétlen idők után, midőn a szabadság és igazság zászlaja elnyomatott — melyet nagyon roszul neveztek a bécsi körök szolgák forradalmi lázongásának, mert nem rabszolga nép törte szét ekkor lánczait, hanem ezen harcz egy nemzetnek ezer éves alkotmánya melletti j'ogos védelmi harcza volt — (Éljenzés a baloldalon) ez után beállottá siri halál csendje. De a solferinói véres dráma és leczke után 1861-ben összehivatott az országgyűlés. A tűrő nemzet megjelent, és mint egyes ember, egyező szívvel fölirt a királyhoz : „Add vissza, uram, alkotmányunkat \

u A soha szavát meg nem szegő nemzet egész határozottsággal igért királyának hűséget, föltétlen bizalmat és kötelességének teljesítését; de az utolsó fölirat is, mely szerint, a mint itt is emlitve volt, minden magyar honpolgárnak magna chartája meg nem hallgattatván, az országgyűlés föloszlatott, s ismét visszaállt a régi absolutismus. Négy esztendő múlva, mert tán észlelni kezdték némileg már a nemzet megpuhulását, ismét összehivatott a jelen országgyűlés is. Kétszer irt föl a nemzet; de már e fö Inatokban halványabb volt a nemzet akaratának szinezete, e föliratokban már lehetett talán látni, hogy a nemzet némileg meg kezd puhulni. E föliratokra érkezett a nov. 1 7-dikei kir. leirat. T. ház! Ha e kegy. kir. leiratban csak egy sor volna is, melyet Komárom érdemes képviselője páratlan elmeéllel meg nem bírált volna, én is megkisérteném ezt tenni; de miután ő ezt már megtéve, tenni hálátlan munkának tartanám. Csak azt jegyzem meg, mit a t. ház mind két oldala átalánosan kimondott, hogy t. i. az el nem fogadható. De van még egy, mit mondani akarok róla. A jobb oldalnak csaknem minden érdemes szónokai érdekes beszédekben azt mutatták meg , hogy ezen kegy. kir. leirat mégis sokkal közelebb van hozzánk, mint az előbbiek voltak. Ha ez igy volna — mit én ugyan részemről nem látok — akkor vélekedésem szerint ezen kegy. kir. leirattól sokkaljobban tartanék, mint az előbbiektől: mert míg a többi kir. leiratok mind a negativitás merev terén homlokegyenest állottak a nemzet követeléseivel szemben, addig biztosak voltunk, hogy senki sem fog hozzájok gravitálni; de ha csakugyan volna valami benne, tartok tőle, hogy gyönge lévén az ember, a nemzetet a jogfolytonosság sánczaiból kivenné és az opportunitás terére so dorná.. (Helyeslés a bal oldalon). Szólok még pár szót. t. ház, a tanácskozás