Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-36

XXXVI. iüés 1861. június 4-kén. 49 mórt ezek a törvények határozzák meg a magyar sanctio pragmatica valóságos lényegét. Ilyen egyszerű hivatkozás pedig rövidebb volt, mint a kettő együtt. De már a mit Révész úr az 1795i-iki országgyűlésről s különösen annak iratairól mond, az valóban nem úgy van. Ugyan is az ország rendéinek a királyi kötés dolgában másod ízben felküldött Oct. 5-iki felírása ezeket tartalmazza „Hoc suo jure usi Status et Ordines Regni jam anno quoque 1741. in ipso quippe föemineae haereditatis aditu eonvenientem pro tutela sanctionis pragmatieae assecurationern diplomatieam íundate solhcitabant, postulatoque huic suo constanter inkaeserunt" vagy is „e jogukkal élve az ország karai és Rendéi már 1741-ben is a nőági örökösödés kezdeténél a sanctio pragmatica oltalmára királyi hitlevél általi méltó biztosítást alaposan sürgettek, és ezen kivánatok mellett állandóan megmaradtak." E néhány sorból kétségtelenül következik az, hogy őseink 1790-ben nem láttak aggodalmat a sanctio pragmatica megemlítésében; továbbá világos az is, hogy ők nem egyedül a nőiörökösödésre vonatkozókat, hanem a nemzet kikötött föltételeit, jogait, s törvényeit is egybefoglalták a sanctio pragmatica név alatt, és ily értelemben sürgettek a sanctio pragmatica oltalmára királyi hitlevél általi biztosítást. Harmadik: mit e sorokból következtetni lehet, az, hogy valószínűleg már 1741-ben sem voltak idegenek a sanctio pragmatica megemlítésétől. Valóban bajos tehát az 1848-ki országgyűlést azzal vádolni, hogy midőn a sanctio pragmaticát megemlítette, vigyázatlanul, alaptalanul, sőt fataliter cselekedett. Az sem változtat a dolgon, hogy föliratban van megemlítve a szó, nem törvényben, mert a fölíratok diplomaticai fontosságú okiratoknak tekintettek hazánkban, s az 1790—91 -ki országgyűlés, melynek annyi közjogi törvényt köszönhetünk, bizonyosan nem volt könnyelmű a nemzet jogainak kezelésében. (Igaz!) Ha Révész urnák vádja állana, akkor az 1790-ik évi, sőt talán még a 741-iki országgyűlés is vád alá esnek. Valóban meglepő, hogy épen a legfontosabb két sőt talán három országgyűlés vádoltatik ily súlyosnak állított hibával. Egyik megrovása Révész urnák azt tartalmazza, hogy „némelyek azt vélik, miszerint a pragmatica sanctio az 1723-ik évi I-ső és Il-ik törvény czikkelyben van, és valóban ezekre történtek ezelőtt is mindenkor a hivatkozások, ott hol successióról volt szó; ámde mi a pragmatica sanctiót kétoldalú kötésnek; tehát olyannak szoktuk nevezni, melyben a nemzet jogai Js biztosítva vannak. Ezen jogok pedig nem annyira az első és második, mint sokkal inkább a 3-ik t. czikkben vannak határozottan megjelölve és biztosítva , melyhez a IV. V. és Vl-dik czikkek is tartoznak, mint a III-iknak magyarázatai és részletei." Bátor vagyok ezen megrovásra megjegyezni következőket: Az 1723-ik évi I. és II-dik t. czikkelyek nem csak a nőági örökösödést s annak rendét állapítják meg, hanem világosan kimondják azon föltételeket is, melyek mellett ezen örökösödés megállapíttatot. Ugyanis, miután elmondatik különösen a II. t. czikk 7 első szakaszában, a mi a trónöröklésre vonatkozik, a VIII. és IX. szakaszokban következőleg szól a törvény: ... „és az emiitett trónöröklést elfogadják s eképen ugyanazon női trónöröklést, a felséges ausztriai házba behozottat és elismertet, kiterjesztvén reá most, akkor helyett az 1687. II. és III., hasonlóképen az 1715-i II. és III-ik ezikkeket, a fentirt rend szerint megállapítják." Lássuk már, mit mondanak azon törvényczikkek, miket az ország rendéi az elfogadott női örökösödésre is kiterjesztettek , s miket ugy kell tekinteni, mint az elfogadásnak kikötött feltételeit. Határozottan megkivánják ezen törvényczikkek a mindenkor előreboesátandó királyi biztosítást, hitleveleket és fejedelmi esküt. Megkívánja különösen az 1715. II. czikk, mely a királyi hitlevelet foglalja magában, hogy az országnak minden jogai kiváltságai, szabadsága és törvényei mindenkor szentül és szorosan megtartassanak, az 1715-ki III. t. czikkben pedig biztosíttatik az ország, „hogy 0 Felsége soha máskép nem akar uralkodni s kormányozni, mint magának Magyarországnak eddig hozott, vagy jövendőben országgyülésileg hozandó törvényei megtartásával." Továbbá az emiitett 1723-ik évi II. czikknek utolsó szakasza világosan fenntartja a nemzetnek azon jogát, hogy ha az uralkodó háznak a törvény 5-ik, 6-ik és 7-ik szakaszában körülirt nőága kihalna, Magyarország szabadon választhassa királyát. (Ugy van!) Kérdem már, mi van ennél több az 1723-kí törvényczikkelyekben, mely nem mond egyebet, csak azt, mit a fennemlitett 1715-ki II. czikk, mely az elfogadott női örökösödésre is kiterjesztetett, határozott tartalma az: hogy a nemzetnek kiváltságai, szabadsága s törvényei szorosan megtartassanak. Sőt az 1715-ki III. t.cz. — mint fentebb emlitém — a nemzet önállásának, függetlenségének biztosítására sokkal fontosabb, mint az 1723-ki III-ik t. ez., mert abban kimondatik, hogy Magyarország soha máskép nem kormányoztathatik, mint Magyarországnak eddig hozott, vagy jövendőben országgyülésileg hozandó saját törvényei szerint; sőt a nemzet az ország területének minden megcsonkítása ellen is biztosíttatik, valamint arra nézve is, hogy más tartományok módjára idegen kormányzat az országba be nem hozatik." Mindezekről az 1723-ik évi IH. t. ez. nem szól, de nem is volt szükséges azt, a mi a II. czikkben erre nézve már elmondatott, a Hl.-ikban újra ismételni. Világos tehát, (Halljuk!) hogy az 1723-ki I-ső és Il-ik czikk nem csak magát a nőági trónöröklésnek elfogadását, hanem annak a nemzet részéről kikötött s az ország jogainak biztosítására szolgáló feltételeit is magában foglalja. Ha ezen törvényczikkek szorosan meg lesznek tartva, az országnak egy törvénye sem fog megsértetni. (Zajos helyeslés.) És így biztosítva lesz a Révész uraltál felhívott IV. és V.t. czikk. is. A mi pedig a VI. t, czikket illeti, melyet Révész ur szintén különösen megemlít, valóban nem értem, miért helyezett ő épen azon törvényben annyi fontosságot? Hiszen ezen törvény, különösen annak első szakasza, azt tartalKépv. hát napi. II. k. 13