Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-35

XXXV. ülés 1861. június 3-kán. Í9 És bármelyik részé is legyen a többség, meg vagyok győződve, hogy valamint a fölírat nem fogná hosszura nyújtani az országgyűlés Ariadné fonalát, határozatunk sem fogná azt ketté vágni. Oly gyenge, határozatlan kormány, melynek nem elvek irányozzák politikájának iránytűjét, — nem j'ogaink iránti tiszteletből, hanem — mint századok óta teszi, — a körülményekből fogja meríteni eljárása, teendői szabályait. Ha erősnek érzi magát, talál ürügyet, okot úgy se keres a hatalmas a fegyvertelen, békés nép elnyomására, mint a farkas, a bárányt felemésztem akarván, talált, midőn azt mondta „quare fecisti mihi turbulentam?" Azért tehát jó lett volna meg nem említem, hogy azon esetre, ha a határozat keresztülmenend, az ezt megszavazókra esend az országgyűlés netaláni eloszlatásának felelőssége. A mi egyetlen alapunk az igazság, fegyverünk a jog, mig a kormánynak legélesebb argumentuma : a kard; leghegyesebb capacitálási eszköze: a szurony, leghangosabb okai: az ágyuk, de mind a mellett bárcsak ne feledkeznék meg a kormány arról, hogy nincs szerencsétlenebb politika annál, mely miután minden egyéb segédeszközökből kifogyott, a capacitatio ezen neméhez folyamodni kénytelen, mert mint Talleyrandmonda: A szuronyokva lehet ugyan támaszkodni, de reájok ülni nem. És midőn szavazatomat a határozat mellé adom, azt mondja az én jó, legjobb barátom „a lelkiismeret" hogy nyugodt lehetek, de hogy ezen részen meddig maradandók meg, nem tudom, mert ha megengedné valahára a Mindenható, hogy e testvérváros a haza harangjainak örömzúgását, királyunk megkoronáztatását és alkotmányunk visszaállítását fennmaradására szükséges minden garantiával hirdetnék, magam lennék az első, ki a föliratot pártolnám, és ki felkiáltanék; uram mentsd fel szolgádat. mert látták szemeim hazánk feltámadásának napját! (Éljenzés, Taps) • Jámbor Pál: Tiszt, képviselők! Egy fölirati javaslat van szőnyegen. Mielőtt a javaslathoz szólnék, czélszerünek látom a franczia népnek ügyünk iránti érzületét jellemezni. Minap Terényi barátom, egy hires franczia idézetet hozott fel, „perdons plutots les colonies, mais sauvons le principe," erre egy másik képviselő jónak látta a franczia politikát elemezni. A franczia, mond többi közt, jő katona, jó barát, bon-vivant, de Isten mentsen meg minket politikájától; mert általa elveszett az elv, elveszett a gyarmat, de elveszett a szabadság is. Erre két észrevételt akarok tenni: 1-ször. Az elv nem veszett el, él az ma is mélyen a franczia nép szivében; él egész Európában ; és ha nem csalódom, él közöttünk is. 2-or Igaz, hogy a szabadság elveszett, — de miért ? egyedül a franczia nép hibája által ? nem, itt valljuk meg, egy kis szerepet játszott a coalitio is. Vannak azonban a franczia népnek nem csak hibái, de fényes tulajdonai is. Első helyen áll e szép tulajdonok közt, ama vállalkozó szellem, mely azt teszi, hogy ha valamely eszmét felkarol, azt addig' simogatja, melengeti, hordozza szívében és agyában, míg végre egy napon ez eszmét megtestesíti. így hozta el az obelisket Egyptomból; igy hozta el a négy bronzlovat Velenczéből; ekkép hozta el Napóleon hamvait sz. Ilona szigetéből. És uraim, ily eszmét karolt ma fel a nemzetiségek kérdésében. De van a francziának egy második szép tulajdona is, s ez az, hogy a szabadságot szereti quand' mérne, hogy azt szereti nemcsak önmagáért, de minden népek számára. így küzdött XVI Lajos alatt Ame rika szabadságáért; igy ontotta vérét Görögország függetlenségéért; igy dobta át minap hadait tul az Alpeseken, hogy egy elnyomott nemzetiséget felszabadítson. Váljon mit érez Magyarország iránt? — Lamartine 1848-ban, midőn a magyar küldöttség megjelent előtte, igy szólt: Magyarország annyi barátra számíthat, mennyi polgára van Francziaországnak." E nyilatkozat igen szépen hangzott Lamartine ajkairól. ele akkor csak a költő egyéni érzelmeit fejezte ki. Ma máskép áll a dolog. Mig 1848-ban csak hős nevünket ismerte a világ, ma ismeri ügyünk állását is; tudja, hogy ügyünk igazságos; azt is tudja, hogy bástya vagyunk keleten, a nyugati polgárisoddá bástyája, és én nem késem kimondani, hogy a franczia nemzet legélénkebb részvétet tanúsít nemzeti ügyünk iránt. Váljon mikép támadt e részvét? Mig más nemzetek dicsőségét történetírók terjesztik, a mi történetíróink a száműzöttek voltak. (Helyes!) Mennyi toll, - - mennyi ajk fáradt a magyar dicsőség terjesztésében ! Nincs szöglet Európában, Amerikában, Ausztráliában, hol ily történetíró meg ne fordólt volna. Még a sírhalmok is' a külföldön a magyar honszeretetről beszélnek. Igy szakadt meg az ősz Kemény szíve honvágyban; így aludt el az öreg Beöthy idegen föld párnája alatt; II dórt cassé par la misére, sous le fardeau étrangére! S valóban! szükség volt a külföldön ily apostolokra, mert minden könyv, minden földrajz, minden történeti munka, mely az előtt Magyarhonról beszélt, részese volt egy bűnös árulásnak. Többi közt csak egy esetet említek. Egy történeti munka akadt kezeim közé, mely azt állítja, hogy Windischgrátz magyar hős Volt, (Derültség) és hogy a magyar aristokratia elnyomó.