Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.
Ülésnapok - 1861-35
12 XXXV. ülés 1861. június 3-kán. hogy azon esetre, ha a német tanácsosoknak engedve, Magyarországban nem alkotmányos utón jár el, megszentségteleníti az alkotmányt és esküjét, azt nyerte a császártól feleletül: „Nem tudja , hogy császár és király vagyok és fejét vétethetem." „Tudom, hogy hatalmában áll, — viszonzá Németh, — de hazám szabadsága és királyom becsülete drágább, mint életem." Hasonló ellenzések történvén a honfiak részéről, azonnal felfüggesztetett a megyei igazgatás és császári biztosok küldettek ki, katonák kíséretében, a fejedelem akaratját végrehajtani. Erre a kormány és megyei igazgatások nyilvános küzdésbe ereszkednek. A megyei tisztviselők lakházaikban letartóztatnak. Egyik közülök, Kürty, két hétig ostromoltatik házában. Az elégedetlenség kitör az ország egyik végétől a másikig. A katonaság megérkezésére és azon világos kijelentésre, hogy meghagyásuk van a gyűlést szétverni , ha önkényt el nem távoznának, a gyűlések szétoszoltak, jegyzőkönyveikbe iktatván óvásukat az erőszak ellen. Bars megye Rákóczy híres emlékiratának czímét: „Recrudueve nova gentis vulnera" adta jegyzőkönyvébe igtatott óvásának. Az erőszakoskodások folytak az országban, minden gát, minden akadály nélkül, és dúltak mint partjain tulcsapó szilaj folyam fékezhetlen árjai. Csak jogon és igazságon alapuló kormányzat számolhat állandóságra , erőszak, önkény csak rövid ideig tartó győzelmeket, csak keserű gyümölcsöket szokott szülni. Es ugy ezen erőszakos eljárás is csak compromittálta a kormányt a nélkül, hogy kívánt eredményre vezetett volna, mert 1825-ik évben kénytelen volt az országgyűlést ismét összehíni. Ezen országgyűlés megnyitó beszédében hiába vallotta be Ferencz király tévedéseit, mondván: miszerint „oly dolgok történtek, melyeknek nem kelletett volna történniök és melyek nem fognak többé történni," — mindez nem akadályozta a rendeket a királyhoz intézett felírásban felszólamlani, miszerint az 1790-iki törvények ellenére az alkotmány erőszakosan megsértetett, & v.^gyeházakat elfoglalák, a levéltárakat erőszakkal feltörték, a megye pecsétjeit elvevék és a többi, — kérvén egyszersmind, ne hallgassa meg 0 Felsége ezentúl a rósz tanácsosokat és támaszkodjék az ország törvényeire. Ugyanazon panaszok, ugyanazon kérvények, ugyanazon jogsértések, erőszakoskodások századok óta, nem tudja az ember : ha visszatekint ezek végnélküli sorozatára, mit csodáljon inkább: a nemzet türelmét a kitartásban, és uj meg uj kérvények szerkesztésében, vagy a bécsi roszlelkü miniszterek, tanácsosok konokságát, állhatatosságát, következetességét a nemzet jogainak megsértésében, törvényes kérelmeinek megtagadásában, és alkotmányunk aláásására, felforgatására fordított fáradhatlan, de hála az ég urának, eredmény nélküli törekvéseiben. Ezen kormányférfiak emléke, valamint a jelenlevőké is tán kedvezőbb színben állana az utóvilág előtt, ha ennyi erő nemesebb, üdvösebb és több sikert ígérő czélokra fordíttatott volna. Nem kért soha nemzetünk uj jogokat, nem akart más tartományok rovására terjeszkedni, csak igazságot sürgettek örökké kérvényei, midőn ősei alkotmányának épségben tartását kérte, követelte. Es csak azon varázserőnek tulajdonitható, melylyel az igaz, jogos ügy csatolja magához az embereket, hogy már rég kétségbe nem estünk a felett, hogy van igazság a földön. A lefolyt viharos századok aggodalmait, a kétségbeesés perczeit, az erőszak kicsapongásait, az igazság megfertőztetését, alkotmányunknak erőszakkali felfüggesztését, a törvénytelen adónak a legtörvénytelenebb utoni, azaz a katonaság általi behajtását láttuk, tul éltük a lefolyt vészteljes utolsó évtized alatt és látjuk mindnyájan, kik még élünk. Meg nem foghatja az ember, hogy mikép lehetséges a fájdalom, szenvedés ily nagy tengerét ily szűk határba szorítani. Hogy még itt vagyunk, élünk, nem a múlt rendszer, hanem a véletlenség érdeme. De nem akarok a múltra tekinteni, midőn még a jelen is oly szomorú, hogy a múlt hü képét szemlélhetjük benne. Nem akarok pedig viszszatekinteni azért, mert nem akarnám megérinteni a húrt, mely, mihelyest a szívben megpendül, szemeinkből a könyek árját fakasztja, és sajgó sebeink némileg lecsillapodott fájdalmát uj életre ébreszti, nem akarom előhozni, mit szenvedtünk, tűrtünk, mert messze van az tőlünk, ki panaszainkat meghallgatná, vigaszt nyújtana és egy reménysugárral vidítaná fel hazánk jövője fölött elszomorodott lelkünket! A tíz év alatt beteljesedett másodszor az, mit Kollonics I. Leopold korában mondott és elért: „faciam Hungáriám captivam, postea mendicam, deinde catholieam." Leigáztak, koldussá, és a concordatum által katholikussá tettek. De ez még nem elég-, hogy fájdalmunkat tetézze a sors és külsőleg is mutattassa velünk a világnak a gyászt, melybe szívünk burkolva van, két jelesebb polgárunkat ragadott el tőlünk. Kivált midőn az utolsónak üres helyét nézem és azt várom, hogy jöjjön körünkbe és engedje, hogy lelkesedése tüzénél meggyújthassuk hazafiságunk, kitartásunk fáklyáját, elszomorodom, midőn látom, hogy a kidűlt csernek csak koronája maradt meg köztünk.
