Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-33

XXXIII. ülés 1861. május 31-kén. 343 minden extravagantiáiban, hurczoltassák magukat keresztül minden abnormitásokon, ezt várni, ezt követelni 'valóságos dőreség. Én meg vagyok győződve a felöl, hogy nem csak a galicziai lengyelek, kiknek távolról sem ját eszökbe más óhajtás, mint a lengyel nemzetnek és hazának helyreállítása; nem csak a csehek, kikben él folyvást huszszitai mokányság, hanem maga az örökös tartományoknak józan része, azon rész, mely nem ül bureaukban és udvari állomásokban, mely még emlékszik róla, hogy ő is német, s mely 1848-ban annyira meglepte it füágót nem is sejtett szabadelvüségi fogékonyságának felmutatásával, — hogy maga az örökös tartományok józan része is legnagyobb közönyösséggel viseltetik a G-esammtmonarchie eszméje iránt; meg vagyok győződve, hogy nem igen érzik dagadni keblöket, midőn elötük a birodalmi osztrák patriotismusra történik hivatkozás; s Inában emlegettetik e szó igen magas helyekről, Inában toporzékol hazafiúi hevében egy-egy o&ztl'ák tábornok, Inában provocál napiparancsokban a híí osztrák szivekre, hiában hazudik lelkesedést egyegy osztrák miniszter és birodalmi tanácsos, hiában registrálja a bérencz hirlapiró a háromszoros vivátokat; ©zen újonnan feltalált császári királyi szabadalmazott patriotismus, nem bir senkit még ő köztük is valódi lelkesedésre hevíteni, s marad hivatalszerü érzelemhazugság; (Igaz! Helyes!) marad az egész egy uj kísérlet, összeragasztani azt, mit Isten nem teremtett együvé. (Helyes!) De mint mondjunk hozzá mi magyarok, kiknek szivéhez van forrva saját hazánknak szeretete, a kikkel szivünk minden dobbanása érezteti, hogy magyarok vagyunk: mini ilyeneknek van nagy multunk, melyhez annál nagyobb bensőséggel ragaszkodunk, minél inkább teljes e múlt szenvedésekkel, kik nem képzelhetünk, de nemisóhajtunk más jövőt, mint azt, hogy erőre, dicsőségre, boldogságra jussunk, mint magyar nemzet! Mi hagyjuk cserben ezredéves multunkat s adoptáljuk az uj Ausztriának 12 éves, részint borzadalmas, részint ínséges történetét; mi hagyjuk cserben, irtsuk ki kebelünkből nemzetiségünkbez való ragaszkodásunkat s vegyítsük lelkesedésünket ezen patriótáknak chorusába? tőlünk ezt várni, ezt követelni valóságos őrültség! Ezen az utón nem fog az osztrák hatalom velünk soha boldogulni. Ha velünk boldogulni akar, keressen más utat magának; mi már csak magyarok maradunk, mi nem leszünk soha Gesammtösterreicherck, 9 azért nem is küldünk követeket a birodalmi tanácsba; jöjön bánni, majd megláboljuk valahogy; hiszszük, hogy ezután nem tart sokáig a bár hányszor visszatérő, bármi teljes zsarnokság! tudunk mi tűrni, szenvedni, hála Istennek, — nem veszszük észre teljességgel, hogy fogott volna rajtunk bánni tekintetben a 12 éves szenvedés, hála Istennek, nem veszünk észre népünkön semmi depravatiot, melyet csak akkor hoz létre a despotismus, ha a népeknek szive megtörött; ez országgyűlés azt mutatja, hogy még egy kis közéleti járatosság is maradt hazánkfiainak sorai közt, ha felejtettünk is egyetmást az egykor oly jól tudott leczkéből, időnkint,—mint épen most — lesz alkalom ama gyakorlatunk megújítására, mintegy iskolai repétitióra; szóval, bizunk benne, mi majd esak megélünk magyarokul valahogy, ám lássa az osztrák hatalom, miként fog megélni ő. Talán azon észrevételt teendik némelyek előadásomra, hogy én pusztán és egészen érzelmekre provocálok, midőn az országnak politikai ügyeiről van szó s az érzelem politikájának vetem magam karjai közé. Én azt tartom, tisztelt ház! ilyen esetben, midőn azt kérdezik, akartok-e magyarok maradni ? vagy osztrákokká lenni ? épen a szívnek van joga felszólalni, és ha jól átgondolom mindazon eszméket, melyek itt e tárgyban felhozattak, csak azt látom, hogy másoknál is oda megy ki minden körmönfont okoskodás, hogy az osztrák rendszert teljességgel nem veszi be természetünk, hogy — bocsánatot kérek ezen mindennapi és triviális kitételért — nem kell se testünknek, se lelkünknek. (Tetszés.) Ha boldogulni akar velünk az osztrák hatalom, egészen más utat kell követnie, egészen másképen kell fölfogni helyzetét. Midőn a korábbi időkben, — s ez igy folyik majd negyedfél század óta, — szabadságainkat meg akarta nyirbálni Ausztria, nem annyira törekedett arra, hogy különböző és gyakran változó tartományait egy egységes státusba olvaszsza, mint csupán arra, hogy megtörje nálunk a szabadságnak szellemét, mely ránézve folyvást alkalmatlan volt, s folytonus rosz példa gyanánt állott a többi tartományok előtt, mely példát egyszermásszor azok utánozni is megkísértették. Az egybeolvasztás új eszme , melyet szőnyegre hozott Ausztria, szerencsétlenségére épen akkor, midőn a nemzetiségi törekvések a íeghatalmasabban élnek. Az osztrák új iskola államférfiai kétségkívül igen kellemesnek találták azon tömörséget, melyet Francziáország, Anglia, Poroszország, vagy akár kisebb mórtékben Oroszország is felmutat ; azt mondták, ebben fekszik azon országok ereje, ezt szerezzük meg Ausztriának. Elfeledték ezen urak legelőbb is azt, hogy nemzetiségeket ignorálni s megsemmisíteni kórunkban nem lehet, mert hiszen a proclamált Gleichberechtigung csak üres szóbeszéd volt, valamint elfeledték azt, hogy ha a hosszasan gyakorlatba vett Gleichberechtigung és elnyomás áltál annyira depravaltatnék a nép, végre csakugyan olyan csömörletes olla putrida válnék belőle, mely igen emlékeztetne bennünket azon eulinaris hasonlatra, melyet egy képviselőtársunk előhozott. Elhiszem, hogy sokkal könnyebb volna uralkodni az ausztriai ház pálczája alatt álló népek fölött, ha nem volna baj a sok lármás és nyugtalan nemzetiséggel, ha azok kivetkőzve nemzeti egyéniségökből, csak az új öntetü osztrák patriotismus szolgálati, különösen adófizetési készség lelkesítené a népeket: de ily utópiákkal hagyjon föl az osztrák hatalom és fejtse ki fennállásának s jövendőjének azon alapjait, melyek eddig léteztek, vagy talán még léteznek. Ausztriának el kell fogadni 86*