Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-30

294 XXX. ülés 1861. május 27-kén. úgy el nem hat, a nép vérébe úgy át nem megy, ha az utolsó 12 év nyomorú kisérletei amannak áldásait oly fényesen ki nem emelik. A mely mértékben pedig nőttön nőtt országszerte a gyűlölet az önkény poroszlói ellen, azon mértékben mind jobban-jobban gyökerezett meg a szeretet nemzeti institutioink, hazai törvényeink, és hatóságaink iránt. És — annyira szent nemzetünk előtt a törvényes alkotmány, hogy én merem még azt is állítani, hogy ha ma körülövezi a hazai alkotmány fénykoszorújával homlokát a hatalom kezelője, ha tényleges biztosítékokat nyújt a nemzetnek arról, hogy az nem múló engedmény akar lenni, hanem a törvény szentségének visszavonhatlan elismerése: nemsokára, s tán épen a döntő pillanatban, a nemzet képes lenne, méltó haragjának érzelmeit az alkotmányos jog oltárára áldozatul vinni. Ezekből látható, mennyire minden értelem nélkid való beszédek azok, melyeket elleneink e honban létező felforgató, mindent koezkára vetni akaró pártról a világba szórnak. Ha a jogtalanság uralmának véget vetni törekvő szándék, — felforgatás, ha a törvénytől semmi áron tágítni nemakarás, — koczkáztató játék: akkor igenis, mi felforgatók, mindent koczkáztatók vagyunk: de akkor mi velünk együtt, felforgató nem csak egy párt e hazában, hanem az egész nemzet. (ÍJgy van! Helyes!) Avvagy létezik-e igaz ember e honban, ki a 12 év óta rajtunk garázdálkodott önkényt s proteusi változatú azon kormányzást, mely a rendszert kezelőket csakúgy békétlenítette, mint az alatta nyögőket, emezeket, mert szenvedtek, amazokat, mert hatalmuk birtokában perczig sem voltak biztosak — szívből nem utálta, s annak megsemmisítésére, ha módjában vala, szívesen nem törekedett volna? Én részemről nyíltan bevallom, hogy arra törekedni mindég hazafiúi kötelességnek tartottam , de igaz lelkemre mondhatom azt is, hogy a mi előttem az utolsó 12 év alatt gyakorlott uralkodást utálatossá tette, nem annyira az, a mit alatta szenvedtem, — s ki volt e honban hazafi, ki alatta nem szenvedett -— mint inkább amaz erőszakos forradalmi jellem , mely annak minden intézkedésein végig vonult , mely ma lerontotta azt, a mit tegnap épített s mely előtt semmi kötelék, semmi szokás, intézmény vagy jogviszony, lett légyen az bár köznemzeti, polgári vagy vallásbeli, elég szent nem volt, hogy azon keresztülkasul ne gázoljon s azt a maga kaptájára ütni ne akarta volna. Ez által az egész nyilvános élet — ha ugyan egy gépezet mozgása, bár emberekből áll is az, életnek mondható — minden civilisatori igény mellett oly valóságos középkori barbarismusba sülyedt, hogy minden művelt jóra való ember kénytelen volt elvonulni és kerülni épen azon kört, mely egészséges államszerkezetben a polgárok legjavából, színéből szokott alakulni. Valóban ideje, nagy ideje is volt, hogy ama rendszeresített rendbontás, ama szemfényvesztő állapot megszűnjék, már csak azon humanitási tekintetből is, mert már-már félteni lehetett a nemzet ifjabb ivadékát, nem attól, hogy a Schulhispectorok által rőf számra kiszabott és zsandárok által erőszakolt ferde bölcseséget sajátjává tegye, mert arra hála Istennek semmi kdátás nem volt, hanem attól, hogy a visszautasított álműveltséggel szellemének természetes művelését is elhanyagolandja, nem levén számára semmi tér, melyen kifejtett tehetségeit érvényesíthesse Azon jó láttatja azonban még is volt a 12 évi szenvedésnek, hogy megtanultunk igazságosak lenni enmagunk s egymás iránt s megtanultuk másodszor, hogy felfordult politikával szemben nincs üdvösebb bölcseség a béketűrő várakozás- és kitartásnál. Mert csak időt kell engedni a fonákságnak, hogy következményeit kifejtse , és — maga magát megöli. (Nagy helyeslés.) Ebben rejlett a nemzet 12 évi viseletének kulcsa, s ha Európa figyelnie némi részben felénk fordult , azt valóban nem annyira annak köszönhetjük a mit tettunk, mint inkább annak, mit az erőszakos hatalommal szemben nemes resignatioval — nem tettünk. A nemtevés az, miben senki bennünket nem gátolhatott, s azért mint legbiztosabb, reánk nézve legüdvösebb is volt. S most kimondom egyenesen, hogy én a febr. 26-iki pátens után ma sem látok részünkre a tényleges hatalommal szemben más politikát biztos sükerrel lehetőnek, mint, jól méltóztassanak figyelni (derültség), az annak irányában folytatandó semmit nem tevést mind addig, mig alkotmányunk teljes restitutiója szabad tért nem nyit a törvény teljes tökéletes gyakorlatára, jogérvényes cselekvésre. (Helyes!) Ezt a multak tapasztalatai, s a jelen helyzetének elfogulatlan megfontolása egyiránt javallják. Bécsben évek óta ináról holnapra gazdálkodnak. Minden ember, ki az ügyek élére áll, a jövendő nevében emészti fel a jelent és mikor a maga részét kivette, odább áll, utódjára bizván a mesterséget , hogy új délibáb feltüntetése által a figyelmet a sivár jelentől elvonja, a multat elfelejtesse. (Helyeslés.) „Aprés moi ele déluge" vagy magyarul szólva: „a ki hátul maradt, tegye be az ajtót" ez azon férfiak jelszava, kik míg az új Ausztriát a papiroson megalkották, a valóságos birodalmat kigázolhatlan bajokba, végveszedelembe döntötték. Lelkiismeretlenség viszás politikával kapcsolatban, hallatlan megaláztatásokat és szerencsétlenségeket hoztak ezen még csak két évtizeddel ez előtt büszke birodalomra. Utoljára kénytelenek voltak belátni, hogy a követett politika, ha tovább úgy folytattatik, egye-