Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-30

284 XXX. ülés 1861. május 27-kén, Miért is a föliratot nem pártolhatom. (Éljen !) Kazinczy Gábor: Midőn napirendünk egyszerű igéit látva: „az országgyűlés teendőiről^' e feíadat nagyszerűségét, a tért a hol állunk; a viszonyokat, mik közé ékelteténk; a látpontok magasságát — honnan ez idő szerint hazánknak házi ügyeit is tekinteni szűkség — enérzésemnek szerénységre utaló mértékével egybevetem; csakis a kötelesség parancsa az, mely némán maradni tilt. Mig a szív érzése arra vonzaná, hogy Mariusként Carthago düledékein, a fájdalomnak üljük gyászünnepét, megadással várva az igazságos Isten itélőszavát; a polgár tartozása: egy évezred feldúlt creatióinak romai között az új élet jelenségeit buvárlani, fáradalmait keresni, kitörleni szemeiből a könyüt, hogy látását ne fátyolozza el, és megállni és kiállni a gyötrelmes tusát a politikai ész és a hazafias szív között; korlátokat vonni egyéni hajlamai és szenvedelmei köré, hogy a közszabadság majdan annál tágabb téren mozogjon. Míg a törvényhozás teendőit, a saját tűzhely körül, a pillanat szükségei tűzék ki, s körét a történelmi jogtér meghatározá, az iránytűt, merre és miként, keblében és agyában hordozá kiki. De mióta a forradalmak zászlóját, e hadjáratot a létező jogalapok ellen, felzendült tömegektől fejedelmi kezek ragadák ki, jelszavul ezt, s nem semmi mást tűzve fel reá: Vae victis! mióta a süker, nemcsak a társodalmi, hanem a közélet merényeinek is szentesítő pecsété lön, s a jog és törvény ellenében vivófélül az erő és hatalom áhittatott: népek és egyesekre nézve veszendőbe ment azon tartalék, mely mindent megilletni óvakodik. A tények politikája ez; fél és biró együtt; nem respectál semmit, csak a mi erősebb ; az egyetlen a mit áhít, a hatalom, az egyetlen, a miért pirul, ha játékában megbukott. Igen, játékában, mit csatatéren és diplomatiai jegyzékekben, elvek és törvények, élet és halál felett üzöget. Népek és kormányok — két hatalom, két tábor, szemben egymással; ha szünetel, hadjáratának tervezetét tanulmányozza; szövetségeket köt és bont, a jelentkező plus és minus szerint. Törvény az érdek; jog a hatalom. Úttalan éj ez, mit koronként, mint felgyuladt tűzvész, a szenvedelmek kitörése világít át, háborgó tenger, min rengő naszádként, messze a révtol, vív és küzd a mi mindenünk is: — Magyarország ügye. Ki felel a következő pillanatról, melyben minden hullám egyegy bérczczé tornyosulhat? S vészszé dagadhat a szélcsönd? ki tudja, van-e, s hol van, rév, mely megpihenni hagy ? # " De azt tudja a nemzet, hogy — legyen hála Istenének — ki az, kire megnyugvó bizalommal tekint; mert e jellem szent vértjén, mint tündérregéink hőseinek gyémánt paizsán „nec civium ardor, nec vultus instantis tyranni" csorbát nem bir ejteni, és: . . médium non deserit unquam Coeli Phoebus iter, radiis tamen omnia lustrat. V' : Es ha végig tekintek a tanácskozás eddigi folyamán, min előttem, miként megilleté, terhelt hajókúl azon rév felé annyi kincset vitt már a mély ügyismeret és hazafiúi hűség: hiúságom a hallgatást tanácslaná. Azonban a gazdagnak aratása után a takarékos kalászszedő számára is fennmarad, ha más nem, a remény; és mert azoknak, kikről szót teendek, gondjuk vala, nehogy emlékezetünk lapjai üresen maradjanak, s a magyar ember lelkében megapadjon azaz érzés, mely — • miként a Rhone folyam, koronként a föld alá merül, de futását folytatja ott is, addig is, mig ismét meg ismét a fölszinre tör: szabadjon reménylenem, hogy azok közé soroztassam, kiket Sz. Ágoston „venditores verborum"-nak nevezett. Elvtársaim ékes és kimerítő előadásai nemcsak helyzetünket derítek fel, sőt a mi „beteg emberünk" (Ausztria) számára is megjelölék a gyógyszereket; ők a dologról beszéltek, szabadjon immár nekem a dolog körül ejtenem néhány szót. (Közfelkiáltás: Halljuk!) Táblabírói őszinteséggel azzal kezdem azt, hogy elmondjam önöknek nyilt hitvallásomat: Valamint az alkotmányos monarchiát, nem annyira elméleti meggyőződésből, mint történelmi okoknál fogva, azon szükséges formának tartom, mely áthidazó kapcsot sző a múlt hagyományai s a jövő fejleményei közt; s miként a természetben, úgy a népek életében is vannak időszakok, midőn a történelmi fejlődés mintegy szünetelni látszik; de Isten által kijelölt ösvényéről, mielőtt befejezte, le nem lép soha ; úgy múltunk megtagadása, a jövőről gyáva lemondás lenne, ha a magyar szemei előtt, végczélként, más egyéb lebegne, mint édes hazánk ügyét azon ösvényre vezérlem, mit történelmének első fél ezrede kijelölt. (Helyes!) Űgy viszont: a perzsák példabeszéde szerint: ha saját házad fedele üvegből van, ne dobálgass kővel a szomszéd ház födelére. Mióta a habsburgi szerény vár urát, 688 év előtt, a római szent birodalom élére állitá a sors egyik véletlene, s valamint életfeladásaul, úgy utódai hagyományos köteleztetésökként tárták szem előtt, e véletlen örökséget biztosítani s gyarapítani: két jellemvonás az, mely veres fonálként szövődik át e ház történetén: a családi érdek, és az ubsolutisticus iránt/. S valljuk be, hogy a hűség, mit ez ösvényről sem a változó sors, sem annyi nemzedék különböző egyénisége leteríteni nem birt, hogy azon szívós kitartás, mely annyiszor kiállta, túlélte a sülyedést, a megalázást; az a hitszerű ragaszkodás, mit a kétségbeesés sem birt megtörni soha, s hű maradt magához egyiránt, midőn a Habsburgok öröksége fölött a nap le nem szállt soha, s midőn I. Lipót halálakor 900 mérföldnyi területre apadt le: mindez, valljuk be, e ház rideg történelmét, bizonyos meglepő, mondhatnók mysticus világításban tünteti fel. Azonban, közelebbről elemezve, e politika a rövidlátásé, minek teendőit, napról napra a közvetlen siker tűzi ki; a Msszerííségé, mely önérdekének szűk gyürüzetéböl kiemelkedni nem bir, tehát végeredményeiben, az öngyilkosságé. (Helyes!)