Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-28

XXVIII. ülés 1861. május 24-kén. 245 is kívánunk segíteni, mert ime Tisza Kálmán követtársunk beadta e részben indítványát és e háznak szent kötelessége ugy cselekedni, hogy e háznak szétoszlatása semmi körülmények között se legyen lehetséges, mig e részben legalább ideiglenes határozatát ki nem mondja, mire ma már az első lépés meg is történt. Hogy ezen javaslatban kezelt pontok tárgyalásához lényegileg hozzáadni vagy azokból elvenni nem tudnék, az természetes. Remeke ez egy nemzet nyilatkozatának, s amíg a nemzet szent jogainak ily ihletett, fölkent védői vannak addig én bízom a haza jobb sorsában. De egy szigorú kötelességet kell teljesítenem, midőn kimondom, hogy a mily remeknek, fölülmulhatlannak tartom ezen javaslat lényegét, épen oly kevéssé pártolhatom annak külső formáját. Elmondom okaimat. (Halljuk.) A mely nemzet kis száma daczára mindent, mivel bír, saját erejének köszönhet, lehetlen, hogy ment legyen egy nemétől az ön- és méltóságérzetnek. A midőn ezen érzete kihal, elfogy ereje is. Az ily nemzet nem fog közeledni senkihez addig, a mig nincs meggyőződve, hogy közeledése őszintén fogadtatik, kivált midőn vajmi keserű tapasztalások által az ellenkezőről van meggyőződve. Emlékezzünk mi történt néhány év előtt, midőn Ferencz Józs ef császár Magyarországban körutat tett. A nemzet levolt sújtva, törvényeitől megfosztva, és még is majd minden városban és megyébenöszzejöttek az emberek, petitiókat, föliratokat szerkesztettek; a központból a hazának legünnepeltebb emberei, legfényesebb családai, legelső papi méltóságai egy nagyszerű föliratot készítettek, melynek tartalma bizony sokkal lágyabb volt, mint lenne a jelen, — mi volt reá a felelet? gúny, kaczaj, megvetés, hivatkozás a hatalomra, fölségsértés és börtönök emlegetése. Nem mondom uraim, hogy e miatt a gyűlölet vagy boszú ég keblünkben, ez nem is természetünk, de ha volna is, szívesen merítenénk azt a közügyért a Léthe folyamába. Azonban van a gúnyban, a megvetett megalázásban valami oly sújtó, oly metsző, mely mindenkit kétszeresen óvatossá fog tenni. Ezen gúnytól, lealázástól szeretném megmenteni hazámat, mert ki áll érte jót hogy ha hódolattal közeledünk, nem lesz e reá gúny és megvetés a felelet?! Tudom sokan azt fogják mondani, hogy hiszen az első kibékítő lépés már megtörtént. En is ily boldogító mámorban ringatám magam még múlt öszszel, de a január 16-ki s február 26-ki pátensek, Asboth elfogatása, Benedek alacsony gúnyolódása, az adónak erőszakos behajtása, az 1-sö májusi trónbeszéd s legközelebb a haditörvényszék fölállítása ismét kijózanított; és azt látom, hogy a hazafiúi keserű fájdalmat levonva, mint egyes , valamivel jobban érzem ugyan magam, mert hiszen, például itt is most szabadon szólhatok: de a nemzet állapota sokkal siralmasabb ma, mint két év előtt, mert alkotmányát oly utón akarják megsemmisíteni, mely — attól tartok — hogy az avatatlan bámuló közönség, úgynevezett nagy világ tapsait fogja maga után vonni. Visszautasítom azon netán fölmerülhető vádat, mintha itt a háttérben egy elszakadási eszme lappangana. Istenemre nem! E nemzet kíván, akar kibékülni, mi módon tehát? A mint már többen kimondák: legyen restitutio in integrum, adassék vissza mindaz, mi Isten és emberek előtt minket illet, akkor fogjuk tudni, hogy a fejedelem szándéka komoly, s fogjuk tudni, hogy az engesztelésre kinyújtott kar nem fog gúnyosan visszautasittatni. De addig tenni fölfogásom szerint nem lehet, mert nem ismerek történetünkben példát, hogy a nemzet föliratilag közeledett volna oly fejedelemhez, ki csak néhány napok előtt monda ki a halálos ítéletet a magyar alkotmány fölött. Erre példát nem tudok, de igen is tudok sok példát, hogy a fejedelem előre biztosította a nemzet elvesztett vagy meglevő törvényeit, s akkor igenis közeledett a nemzet a kellő tisztelet hangján. Ehhez még csak azt adom, hogy magában a javaslatban ez áll, hogy mindaddig mig Erdély, Tótország, Határőrvidék, Fiume és tengermellék, kik törvény szerint az országgyűlésre meghívandók, megrí iva nem lesznek, mi az országgyűlést kiegészítettnek nem tekinthetjük. Az országgyűlésnek fontosabb teendője nem levén, mint ezen fölirat, mert az a törvényhozás actusának megnyitása; nem látom tehát át, mikép lehessen fölírást ezek nélkül tenni. És igy azt hiszem, hogy a határozatnak legerősebb indokolása magában a helyzetben fekszik. Ezt átalánosságban. Legyen szabad még a fölirás érvényesítésére fölhozott némely állításokra felelni. Igaz, elismerem, hogy a magyar országgyűlés önmagától soha össze nem jő, s azt mindig vagy a fejedelem hívja össze, vagy az, kit a törvény e joggal fölruházott. Azokon felül, mit e részben Tisza Kálmán mondott, azt mondhatom, hogy a ki elvette legdrágább kincsünket, bizony csak annál fogjuk azt keresni, és annak kötelessége azt visszaadni; de ha jogtalanul elvette, nem következik, hogy jogosan adja vissza, mert mi ezen sajátunkat örökké a miénknek tartjuk. — És miután de facto törvényes király nincs, nádor sincs: országbíró, tárnok az 1848-ki törvények szerint nem lehet, nagyon természetes, hogy csak annak kellett minket fölhívni összejövetelre, ki szükségesnek látta a hatalom utján minden az országgyűlés meghívására törvényileg hivatott dignitásokat megsemmisíteni, és saját személyében összpontosítva látni, mert különben most semmi szin alatt országgyűlés Magyaroszágon össze nem jöhetett volna. Hogy pedig ilyen esetekről törvényünk nem rendelkezett, az nagyon természetes, mert ilyen eset történetünkben soha nem volt, és nem is képzelte volna törvényhozás, hogy e haza valaha ily siralmas állapotba jőjön. Véleményem szerint tehát itt a történetre hivatkozni nem lehet. Képv. ház napi. I. köt. 62