Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.
Ülésnapok - 1861-23
140 XXIII. ülés 1861. május 16-kán. dynastia határozottan és legvégső részleteiben a foglalásnak 1849-ben általa fölkarolt gyászos és önmagát már is megbőszült kiinduló pontját, és lobogtassa valahára Magyarország irányában is a legitimitásnak azon zászlóját, melyhez külföldi viszonyaiban oly állhatatosan ragaszkodik; és mentve leend. (Helyes!) Sajnos, hogy e részben épen a Lajthán tul merően ellenkező nézetekkel találkozunk. Az austriai státusférfiak előtt már régóta, mint egy rögeszmévé vált a dualismus alapját, a tisztán personális uniót, mely Magyarországot az örökös tartományokkal annyi századokon keresztül, jó és bal8zerencsében összeköté, Austria minden üdült bajainak, szerencsétlenségeinek egyedüli kutforrásául tekinteni. Az egységes birodalomnak rövid története nemcsak hogy eléggé mutatja ez állitásnak hibás voltát; hanem egyszersmind fényesen igazolja a magyar nemzetnek azon évszázados panaszát, mely saját szellemi és anyagi hátramaradásának és evvel együtt az austriai birodalom káros állapotának végső gyökereitnem a dualismus rendszerében, hanem annak fonák alkalmazásában, elferdítésében találá föl. Azon időtől fogva ugyanis, midőn az austriai ház Magyarország trónjára jutott, le egészen 1848-ig egy roppant, következményeiben súlyos, kárhozatteljes, alapjaiban merőben hamis föltevés vonult végig annak belpolitikáján; azon föltevés, hogy a magyar nemzet separatisticus, azaz : elszakadási vágyaktól van saturálva. E téveszmére vezethetők vissza a bécsi kormánynak minden botlásai, irányunkbani féltékenysége és mostohasága; mert mi volt természetesebb, mint annak alapján az eszólyessóg főpostulátuma gyanánt fölállítani : hogy e vágyakat minden áron megelőzni, az alkotmányosmagyar királyi hatalmat terjeszteni és mindinkább a császári trónnak teljhatalmával összeforrasztani, annak palástja alatt a nemzeti kormányt tettleg a birodalmi kormány alá helyezni s igy a nemzet önállását lassankint aláásni politikai fejlődését szintúgy mint anyagi gyarapodását nehezíteni, az ország természeti dús adományait az adóval terhelt örökös tartományok javára kizsákmányolni, a polgári osztályok ellentétes érdekeit fölhasználni, az anyaország egyes részeinek egyesülését meggátolni és a jövendő viszályok anyagát szítani kelletik (Helyeslés). Hiában hivatkozott a nemzet e politika ellenében, az 1741-iki és 1809-iki tüzpróbákra, melyekben separatisticus vágyait — ha azok csakugyan léteznek — bizonyára könnyen, úgyszólván kardcsapás nélkül létesítheti vala; a rémkép megmaradt és önállásának minden mozzanatával megújult és oly merev alakot öltött elvégre, melyen legőszintébb, legbékésebb reformtörekvéseink hajótörést szenvedtek (Ugy van!). Ha van valami, a miért áldom a gondviselést, hogy az 1848-ki eseményeket előidézte, bizonyára azon körülmény az, hogy nemzetemnek megadatott az alkalom, bebizonyítani az egész művelt világ előtt, miszerint Magyarország hátramaradásának okozói, középkori intézvényeinek fönntartói, korántsem annak kiváltságos osztályai valának, hanem egyenesen és kiválólag azon bécsi kormány, melynek kéjszelt érdekében vala haladásunkat és ez által erősbülésünket hátráltatni nemcsak, hanem egyszersmind közjogi külön állásunkat, az általa bona fide soha nem foganatosított dualismus rendszerét azon egyetlen akadályul tüntetni föl, mely saját magasabb törekvéseinek útjában állott és azokat minden lépten nyomon meghiusitá. Tizenkét éve, hogy ez akadály megszűnt; hogy a bécsi kormány alkotmányos életünknek általa előidézett tabula rásáján az egységes absolutismusnak minden eszközeivel rendelkezett! és mi hiában tekintünk szét, keresendők a civilisátiónak azon jótéteményeit, melyeknek áldásától elébbi különállásunk — Istennek legyen hála! — oly sokáig megfosztott. Beligazgatásunkban a magánosok ügyeit végkép elhanyagolva, gazdag városainkat közvagyonaiktól megfosztva és azonfölül adósságokkal terhelve, az árvák filléreit a legnagyobb zavarnak és visszaéléseknek kitéve (Ugyvan!), a nevelés ügyét megnehezítve és germanisationális törekvéseknek alárendelve, az igazságkiszolgáltatás gyorsaságát fiscalitási tekinteteknek föláldozva; a közbátorságot veszélyeztetve, termelésünket korlátolva, kiviteli kereskedésünket csökkentve, közhitelünk szűk forrásait még inkább megapasztva, pénzügyünket minden reális hasistól megfosztva, az ország javait elidegenítve, a statusadósságok özönében elmerülve (Igaz!) s az egyes honpolgárokat adóval és katonaszolgáltatással túlterhelve (Ugy van!) találjuk. Készakarva nem említem a személyes, a vélemény és vallás szabadságának megszorításait, mert ezek az absolutismusnak kikerülhetlen következményei; de fájdalommal kell, hogy megemlítsem a közerkölcsiségnek sülyedését; a családi kötelékeknek szerfölötti ujonczozások és házasságbeli akadályok általi meglazulását (Igaz!); a megvesztegetés, zsarolás és sikkasztás átkos mételyeinek a bureaucratia minden zugaiban való megtelepedését (Igaz!). Ezek belső eredményei a reánk erőszakolt birodalmi egység rendszerének (Ugy van!); de talán nyert Anstriának külhatalmi állása? Nem szólok az olaszországi hadjáratról, mert nem tartanám nemzetemhez méltónak bántani az amúgy is sajgó sebhelyeket (Helyeslés); hanem kérdem : vájjon terjedt-e befolyása, hatalma Némethonban? avvagy állást foglalt, szövetségeseket szerzett magának a keleten tornyosuló eventualitások esetére ?
