Országgyűlési irományok, 1958. I. kötet • 1-38. sz.
1958-4 • Törvényjavaslat a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről
344 Országos Takarékpénztár által a vevőnek folyósított hitelből nyomban megkapja a vételárat, a vevő pedig részletekben nem a vételárat fizeti, hanem az OTP-től kapott kölcsönt törleszti 1/1958. (IX. 3.) P. M.—Bk. M. sz. r.) A részletvételt a felszabadulás előtt az 1939 : XII. törvény szabályozta. E szabályozás egyik jellegzetessége az volt, hogy a vevő a tulajdonjogot nem az átadáskor, hanem csak az utolsó részlet kifizetésekor szerezte meg. A kereskedő érdekét szolgálta az is, hogy a vételárat a jogszabály nem korlátozta, és az lehetővé tette azt, hogy a kereskedő a részletvétellel járó nagyobb kockázat és költségek kiegyenlítése címén a vételárat megkötés nélkül emelje. Csökkentette a részlet- vétel gyakorlati értékét, hogy a törvény hatálya az áruknak szűk körére korlátozódott. Ezt a jogszabályt a felszabadulás után több rendelet egészítette ki. Ezek az alapjogszabállyal együtt formailag ma is érvényben vannak, de gyakorlatilag nem érvényesülnek. A dolgozók áruhitelellátását ugyanis a népi demokratikus állam általában más rendszerben és más formákban valósította, illetve valósítja meg. A gyakorlatilag legjelentősebb körre, az állami kiskereskedelmi vállalatok árúkészletügyleteire jelenleg az 5/1956. (II. 21.) M. T. sz. rendelet, a 21/1956. (K. E. 7.) Bk. M. sz. utasítás, valamint az azokhoz kapcsolódó jogszabályok tartalmaznak rendelkezéseket. Az intézménynek azonban az árualap növekedésével, a dolgozók életszínvonala fokozatos emelkedésével mind nagyobb gyakorlati jelentősége lesz. A javaslat szabályozása mindenekelőtt megfelelően gondoskodni kíván arról, hogy az eladónak a részletvétellel járó kockázatát minimálisra korlátozza, és a részletfizetésre köteles vevőt kötelezettségének pontos teljesítésére ösztönözze. Ezt célozza a 381. § (2) bekezdése, amely az eladó számára biztosítja az elállást, illetve a részletfizetési kedvezmény megvonásának lehetőségét. Mégis annak érdekében, hogy a vevőt méltánytalan hátrány ne érje, előírja, hogy a szóban forgó jogokat írásban kell kikötni, továbbá hogy gyakorlásuknak — a részletfizetés első ízben való elmulasztása esetén — előfeltétele a vevő előzetes értesítése ; ismételt mulasztás esetén azonban már ilyen értesítés nem szükséges. Az ismételt értesítés ugyanis növelné az eladó fél adminisztrációját és a kötelezettségüket elhanyagoló vevőket részesítené előnyben azáltal, hogy közvetett úton a fizetésre halasztást nyernének. A javaslat egyébként az elállás jogát akkor is biztosítja, ha a vételár már túlnyomó részben kiegyenlítést nyert. Ez azonban méltánytalan hátrányokat az esetek nagy többségében azért nem fog jelenteni, mert ha olyan vevőről van szó, aki kötelezettségét hosszú ideig megfelelően teljesítette, akkor az eladó az elállás helyett a számára is kedvezőbb megoldást választva, a fizetésre póthatáridőt fog kitűzni. A javaslat a továbbiakban arról az esetről rendelkezik, amikor a szerződés anélkül szűnik meg, hogy’mindkét fél teljesítette volna kötelezettségét. Az általános szabályok szerint (320. § (1) bek., 319. § (3) bek.) ilyenkor az eredeti állapot helyreállítására kerül sor, de a felvett részletekből az eladó a dolog használati díjának megfelelő összeget, valamint a dolog értékcsökkenésének megfelelő összeget visszatarthatja (javaslat 381. § (3) bek., 5/1956. (II. 21.) M. T. sz. r. 3. § (1) bek. a) pont). Ez az ő kárát lényegében fedezi ; ennél nagyobb összeg megtartása már az eladó jogalap nélküli gazdagodását jelentené. A Legfelsőbb Bíróság a 112. sz. elvi határozat hatályon kívül helyezésével megszüntette az eladó veszélyviselését tulajdonjog-fenntartás esetén. Megállapította, hogy „a népi demokráciában az eladó nem vállalhatja a kárveszélyt arra az árura nézve, amelyet tényleg eladott, átadott a vevőnek. A vevőket, a dolgozókat nem is szabad arra nevelni, hogy a tulajdonukban, használatukban levő dolog feletti őrködést lazíthatják, mert az általuk megvett árut érhető kárveszély kisebb-
