Országgyűlési irományok, 1949. I. kötet • 1-51. sz.

1949-39 • Törvényjavaslat a büntetőtörvénykönyv általános részéről

39. szám. 193 az említett idő eltelte előtt az elítélt nem bocsátható feltételes szabadságra. A feltételes szabadságrabocsátás kérdésében ilyenkor sem a bíróság dönt, az továbbra is az illetékes kormányhatóság hatáskörébe tartozik, de a feltételes szabadságrabocsátásnak a törvényben megszabott legkorábbi időpontja a bírói határozatnak megfelelően kitolódik. VI. Fejezet. Mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól (rehabilitáció). A 63. §-hoz. Az 60. § szerint a büntetés egyik célja a bűncselekmény elkövetőjének megjavítása és nevelése, vagyis az, hogy az elkövető a társadalom hasznos, dolgozó tagjává váljék. A tisztességes társadalomba való visszatérést azonban felettébb megnehezíti az elítélt számára előző büntetése, amely úgyszólván lehetetlenné teszi, hogy egyenlő eséllyel munkálkodhassék a társadalomban való érvényesüléséért. A büntető igazságszolgáltatás tehát csak akkor érheti el célját, ha a törvény gondoskodik olyan intézményről, amely az arra érdemes elítéltről letörli a büntetett előélet bélyegét. Ez az intézmény a rehabilitáció. Ha egyetértés van is abban a tekintetben, hogy az elítéltet bizonyos előfeltételek fennállása esetén mentesíteni kell a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, aziránt már megoszlanak a nézetek, hogy az ilyen mentesítéssel a hátrányok milyen csoportja szűnjék meg. Jelenleg hatályos rehabilitációs jogszabályaink csupán a büntető törvényen kívül megállapított joghátrányok alól adnak mentesítést, a büntetőjogi szabályok alkalmazása szempontjából azonban a rehabilitált személy is büntetett előéletű marad, tehát például a visszaesőre megállapított szigorúbb minősítés alá esik. E mellett az álláspont mellett azt lehet felhozni, hogy ha a rehabilitált egyén újabb bűncselekményt követ el, akkor mintegy maga cáfolja meg azt a feltevést, amelyre tekintettel rehabilitálták, tehát indokolt, hogy rehabilitációjára figyelem nélkül ki legyen zárva azokból a kedvezményekből, amelyekben a büntetlen előéletű elkövető részesülhet és alá legyen vetve azoknak a súlyosbító következményeknek, amelyek a bűncselekmény ismételt elkövetéséhez fűződnek. A Btá. ezt az álláspontot nem teszi magáévá. A rehabilitációra csupán abüntetés kiállása után, mégpedig igen hosszú idő elteltével kerülhet sor és csak akkor, ha az elítélt ez alatt az idő alatt olyan életmódot folytatott és általában olyan magatartást tanúsított, amely őt a mentesítés kedvezményére érdemessé teszi. Márpedig, ha az elítélt hosszú időn át megfelelt ezeknek a szigorú követelményeknek, méltán feltehető, hogy újabb bűncselekménye merőben alkalomszerű és nem hozható kapcsolatba a korábbival. Indokolt tehát, hogy ilyen esetben a későbbi bűncselekmény úgy bíráltassék el, mintha elkövetője büntetlen előéletű volna. De ettől a szemponttól el is tekintve, visszás lenne, ha az az elítélt, aki rehabilitációban részesült, épen büntetőjogi szempontból legyen büntetett előéletűnek tekintendő és csupán a nem büntetőjogi szabályok alkalmazása szempontjából minősüljön büntetlennek. Minthogy a jelenlegi rehabilitációs jogszabályok csupán a nem büntetőjogi következmények alól engednek mentesítést, ezidőszerint a büntetőítéletben kiszabott büntetések egyike sem enyészhetik el a rehabilitáció útján. Ez a szabályozás azonban sokszor tartalmatlanná teszi a rehabilitáció kedvezményét, mert az az elítélt, aki jogképtelenséggel járó mellékbüntetések hatálya alatt áll, ezek Országgyűlési iromány 1949—1953. I. kôtei % 13